Miért is élek – gondolkozott a nő. Sok mindenért. Leginkább már önmagamért. Szerencsére. De másokért is. Másért is.

Nő vagyok. Az a dolgom, hogy örömet szerezzek a férfiaknak. A szexualitás gyönyörűséges forgatagában ez a dolgom. És ha ezt jól csinálom, hát megkaphatom a saját örömem is.

Szolgálat. Bárhogy. Legtöbbször szolgaként. De néha Úrnőként. És a nő elgondolkozik a szolgálat nehézségein. Mert szolgaként könnyű. Megtenni mindent, ami a dolga. Nem kérdezni, nem elégedetlenkedni. Csak tenni a dolgát. És elviselni a kapott jó és rossz minden örömét. De mily nehéz is Úrnőként. Odafigyelni a másik minden rezdülésére. Minden alázatos mondata mögött meglátni a férfi valódi vágyát és azt kielégiteni. Mert most sem a magáé a legfontosabb. Hanem a másiké. És az igyekezet, hogy legyen jó Úrnő … nem könnyű. Mert örömet akar szerezni a férfinak a gyönyörűséges játékban.

Oly jó a játék végén olvasni a dicséretet. „Csodálatos Úrnő voltál, drágaságom.”

Az asszony magában elmosolyodik. Képtelen önmagát Dominának nevezni, még a gondolataiban sem. De ez az Úrnő … ez oly kellemes.

Majd a belső mosoly egyszerre csak hangos kacagásba megy át … Vajon hordott már a föld a hátán szubmissziv Úrnőt?

(2011.04.02.)