Csináltam ma pár dolgot. Nem nagyokat. Itt-ott kicseréltem egy-két linket. Levettem valahonnan egy szöveget. Nem soknak tűnik. De mégis az.

Megnyitottam egy új blogot. És be is zártam rögvest. Coki onnan. Perpillanat mindenkinek.

Délelőtt ki tudtam mondani valakinek, hogy tényleg lezártam magamban az elmúlt pár évet. Most valami mosolygós sajnálkozással emlékszem már az elejére is. Nem többel. Kérdezte, hogy csináltam. Mondtam, hogy nem tudom ezt igy elmondani. Csak annyit tudok mondani, hogy a két hónapos szinte folyamatos gondolkozásom nem volt hiábavaló. Tényleg iszonyatos tempóban ment sokszor az agyam. Mert tudtam, hogy ezen túl kell jutnom. Túl kell lépnem. Mert én nem vagyok O. Hiába próbáltam magammal elhitetni jó időn keresztül. Nem fogok beledögleni. Mert nincs mibe. Kikerestem egy 2008. november 12.-ei posztomat:

Ennek a blognak vége van.
Az életem egy részével együtt.
Majd egyszer felállok.
Mindig felálltam.

És elolvastam. És idéztem is. Mert én ekkor éreztem meg először, hogy bennem valami végérvényesen elszakadt. Próbáltam kötözgetni még 2 hónap hiján 2 évig. Nem ment. A végén már annyi csomó volt rajta, hogy számolni sem tudtam. Ekkor éreztem először, hogy kurva boldogtalan vagyok valaki mellett …

Dönthetett volna sokkal korábban. Mindkettőnknek jobb lett volna … Igen, én is dönthettem volna. De én homokba dugtam a fejem, mint a strucc. Igaza volt. Ő viszont teljesen vak volt az én boldogtalanságomra.

Hazudtam magamnak. Kényelemből? A változatlansághoz való kényszeres ragaszkodásból? Mert világéletemben féltem a változástól? Igen. Kár volt. De az időt visszaforditani nem tudom. És nem is akarom. Mert ebből is tanultam. És a tanultakat a továbbiakban szeretném már végre haszonba forgatni. Az a kapcsolat leginkább a szexről szólt. Az volt az alapja. Az indulásakor én kiéhezett nőiségemmel könnyű préda voltam. Amúgy ő is. Nem kellett volna pusztán csak a szex miatt emberségemben, büszkeségemben megalkudnom. Ebből is tanultam.

Az első pillanatban az fogott meg a fotóiban, hogy nagyon hasonlitott Lacira. És Lacit meg még akkor is szerettem … Ennyi. Sajnos később kiderült, hogy nemcsak fizimiskában, hanem másban is hasonlitott rá. Ezt most nem részletezem. Mert már annak sincs értelme, hogy gyerekesen sértegessem.

Valami ilyesmiket akartam volna elmondani annak a valakinek. De csak mostanra álltak bennem össze a gondolatok mondatokká. Úgyhogy ezeket nem mondtam el. Kiment a szobából, én közben bekapcsoltam egy zenét és mire visszajött, csak úgy csendesen folyt a könnyem. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogyha el akarom mondani, úgyis el fogom. És el is mondtam. Úgyis mondhatom, hogy kiboritottam a bilit. Aztán a tanácsára hallgatva erőt vettem magamon, és összeszedve az aznapi teljes bátorságomat, megtettem valamit. Amit nagyon-nagyon akartam. Persze konkrétan ötről hatra nem jutottam vele. De nem is ez volt a célom … Pusztán csak „élvezkedni” akartam ( hú de hülye szó ez ide ) . És akárhogy is van most, de legalább egy ideig kurva boldog voltam. Milyen kis dolgoknak is tud néha örülni az ember …

Aztán hazajöttem. És egyetlenegy embernek a virtualitásban egy üzenetben megmutattam, amit tegnap és ma abba a blogba irtam. És az egyetlen mondatos kérdésére hosszú és kimeritő választ adtam. Aztán ültem itt órákig. És azt a szemét geci ajtó-mögött-állót megint el akartam küldeni a büdös picsába. És mikor jobban megnéztem ( azaz használtam a józan eszem ), rájöttem, hogy nem áll ott senki.

Közben zenét hallgattam. Most is. Jó kis mp3-akat tudok keresni. Volt abban nu metaltól, hard rocktól Noosha Foxig és Mungo Jerryig minden. Szóval ma mindenevő voltam.

Mikor David Draimant interjúvolták arról, hogy egyes metal rajongók nem találták elég keménynek a Disturbed zenéjét, ezt válaszolta: „Lehet, hogy túl sok dallamot használunk, esetleg nem vagyunk elég féktelenek vagy csípősek. Bár én nagyon szeretem ezt a fajta zenét, nem ez az, amit mi próbálunk csinálni. Ha a dolgokat összefüggésbe akarjuk hozni, mi manapság inkább hard rockot játszunk, mint heavy metalt.

És megint csak gondolkoztam. És rájöttem, hogy soha a büdös életben nem akarok olyan megalkuvó lenni, mint pár éve voltam. Én, mint független és vége már néha önmagára büszke ember végre egyenjogú és egyenrangú kapcsolatot szeretnék. Ha nem partnerkapcsolatban, akkor emberi kapcsolatokban. És most van ilyen emberi kapcsolatom, nem is egy. A való életben és a virtualitásban is. Mindegyik értékes számomra. Mert megbecsülnek benne. És van egy, ami a legértékesebb. Régen is az volt már … A Gabci.

És mindezek közben tisztáztam a jelenlegi új érzéseimet a BDSM-mel szemben. Szép volt, jó volt, vége van. A könyvet természetesen folytatom. De már csak kivülállóként. Mint ahogy az újra aktivált Facebook profilomba másfél hónapja kiirtam:

Here I am a simple person – not a slave, not a Domina – only a human.

Magyarán se szolga, se domina nem vagyok, csak egy egyszerű ember. Egy tartalomszolgáltató webszerkesztő, aki weboldalt csinál a BDSM-ről. Semmi más.

Varnyunak többé a magánéletében nem lesz köze a BDSM-ez, mert egyáltalán nem hiányzik neki. Egyelőre … Egy, a szexualitást is átszövő emberi játszmánál ezerszer többre becsül például egy olyan emberi kapcsolatot, amiben végre tényleg van módja használnia az agyát és együttgondolkodnia valakivel. Olyan valakivel, akinek az agya jobb az enyémnél, de még tudom követni és igy tanulni is tőle.

És már megint éjjel három van -lol Lekapcsolom a gépet, elszivok még egy cigit, aztán szunya.

Béke.