Már szóban is kértem, hogy segítsen. Mert nem látom. Hetek óta. Valószínűleg a fától az erdőt.
Azt mondta, hogy nem. Nekem viszont sziránák sikítanak a lelkemben, hogy valami nem jó, nagyon nem jó, és leginkább azt érzem, hogy komoly veszélyben vagyok.
Nem stimmel. Hiába akarom, hogy olyannak tűnjön, mintha stimmelne.
Most csak írok. Hátha segít.
Mert nem látom a lényeget. A legfontosabbat. Épp azon van egy fekete folt, a saját személyes vakfoltom. És eltakarja a legfontosabbat, amit pedig látnom kéne. Mert azt érzem, hogyha nem látom meg, nem jövök rá és a tudás birtokában nem teszek ellene, akkor nagyon nagy veszélyben vagyok.
Ezek is csak szavak, félig-meddig össze sem függő mondatok. Leginkább egy szabad asszociáció, ami abból az érzésből indult ki, hogy meghallottam a szirénák süvítését a lelkemben.
Veszély! Veszély! Veszély!
Mayday! Mayday! Mayday!
Save our souls. Mentsétek meg a lelkünket.
A lelkem van veszélyben, a nehezen megszerzett – úgyahogy meglévő – lelki függetlenségem. Az, amire már pár éve büszke lehetek, nem túl nagy dolog, és nem is mindig igy van, néha visszacsúszok egy sokkal régebbi korba, amikor még nem számított a lelkem függetlensége, a gondolataim szabadsága. Nem hogy nem számított, hanem feladtam. Önmagam. Önként és dalolva.
Miért jut ez most eszembe?
Biztos nem véletlen.
Megint ugyanez fog történni? Egy dróton rángatott bábú, egy marionett lehetek valaki kezében? Olyan, aki észre sem veszi, hogy egyre befolyásolhatóbb, manipulálhatóbb? Mert … hálás akár egy jó szóért is, egy csöppnyi figyelemért, amit bárki ráfordít.
Vajon miért?
Miért kellene hálásnak lenni???
Az értékem ugyanakkora, mint bárkié. Nem vagyok több, de kevesebb sem.
Ha én hálás vagyok, akkor épp ugyanannyira hálás lehet a másik is a figyelemért, amit ráfordítok, majdnem azt mondtam, hogy rááldozok …
Igen, ez egy jó szó.
Áldozat.
Az önértékelési problémám miatt ÉN MAGAM TESZEM ÁLDOTATTÁ SAJÁT MAGAMAT.
Rám van írva:

(Hogy is mondta Zsuzsika??? „Nem gondoltam, hogy egyszer találkozok valakivel, aki még nagyobb balek nálam.”)

Igen. Akik kellő érzékenységgel rendelkeznek arra, hogy … azok látják a homlokomra írt láthatatlan szót, hogy

íme itt egy BALEK. Akit sokféle módon ki lehet használni. De mostanában már leginkább érzelmi befolyásolással.
És most legyek egy kicsit szemét, prejudikálva … hogy később, majd … ha már a lila köd megint teljesen elborítja az agyam, akkor már máshogy is.

Volt az a könyv. Amit már gyűlölök. Irodalomnak mondják, de a szennyek szennye az egész. No, mostanában egyre többet jut az eszembe az a könyv és a benne lévő nő, aki nem is nő, még igazi neve sincs, csak egy betű, ami talán még az érték nélküli számot is jelentheti. Akit, miután teljesen behülyítettek, már …

Veszélyben vagyok. Nagyon nagy veszélyben. Ugyanott járok, mint körülbelül hét éve.

No nem. Azt azért nem hagyom.
Sohasem.

Van szükség az életemben ilyen emberekre?? Hisz egyszer már uraskodott a nyakamon egy.

Hogy is volt az, amikor vége lett??

Ja igen. Pezsgőt bontottam örömömben.
No ezt nem szabad elfelejtenem.

BALEK. Mert megint a határán van annak, hogy elhiggye: más érdeme, hogy „értékes” ember lett-lesz belőle. Ugyan olyan pók, mint 2007-ben. Csak a neve más …
Ha sikerül velem ezt mégegyszer valakinek elhitetni, akkor megint ott leszek, hogy önmagamat, a saját egyéníségemet adom fel … Más kedvéért.

És nem leszek más, mint egy dróton rángatott báb.

Hát nem. Én így vagyok értékes ember. Saját harcom és képességeim alapján.

Milyen jó, hogy vázlatban volt, és kicsit aszaltam, majd újraolvastam. Itt a lényeg:

Nem stimmel. Hiába akarom, hogy olyannak tűnjön, mintha stimmelne.

Megint kezdek illúziókat gyártani magamnak … És próbálom ráhúzni a világra, valakire, hátha …
Hát nem.
Az illúzió nem más, mint egy dekoratív, szines, csillogó szappanbuborék. De elég egy ujjmozdulat, hogy semmivé váljon az egész.