Most ez jutott az eszembe. Ugyan meddig kell ülnöm egyesegyedül órákat a Nagy Kékségben, hogy bevarasodjék egy kicsit a seb és csökkenjen a fájdalom?? És újra neki tudjak indulni a világnak. Valóban. Hogy ne csak azt mutassam …

Olyan az a hely, mint a sebzett állatnak egy elhagyatott zug az erdő mélyén. Ahová elhúzódik. És vár. A kétesélyes kimenetre. Vagy ott pusztul, vagy félgyógyultan kimászik egy idő után.

A szeretet tényleg veszélyes. Igaza volt, hogy nem merte felvállalni. És azzal hitegette önmagát, hogy nem tud szeretni. Milyen jó lenne, ha ezt én is képes lennék önmagammal elhitetni …

Sajnos nem tudom megtenni. Túlságosan sokra becsülöm ehhez a szeretetet, mint legszebb emberi érzelmet. És nem akarom megfosztani magam tőle. Annak ellenére sem, hogy tudom, fájdalom lesz leginkább belőle.

Most már csak azt kellene eldöntenem önmagamról, hogy bátor vagyok vagy ostoba -lol

Bátor. Nem kétséges -mosoly