Biztos az a két könnycsepp
Az öregasszony a fekete kendőben ritkás fehér haján, a hosszú szoknyájában, ebéd után odaslattyogott a konyhaszekrényhez, kikereste a fiókból a nehéz lekvárfőző fakanalat. Az öregember felfigyelt a zajra.
„Mit csinálsz? Most akarsz lekvárt főzni?” – csodálkozott.
Az asszony odament az emberhez, nehézkesen letérdelt elé, két kézzel maga előtt tartotta a nehéz fakanalat, odanyújtotta az öregnek és lehajtott fejjel mondta:
„Kérem, büntessen meg.”
Az öregember egy percig szólni sem tudott a feltolódó emlékektől. Igen, amikor fiatalok voltak … mennyi büntetést is kiszabott a feleségére. Aztán persze elvitte az ágyba, a szénapadlársa, a mezőre, mikor hová és jól megdöngette. Emlékezett az asszony sikoltására, amikor kapta a megérdemelt büntetéseket, de még jobban azokra a sikolyokra, amikor élvezte az ölelését.
„Kérem, büntessen meg.” – már halkabban kérte az öregasszony, a feje még mélyebbre roskadt.
„Miért büntetnélek?”
„Mert nem tudtam megőrizni magamat szépnek, fiatalnak, kívánatosnak a Maga számára” – suttogta az asszony. Az öregember ránézett a fekete kendős, ritkás fehér hajú, hajlott hátú öregasszonyra.
Biztos az a két könnycsepp volt az oka. Ami kicsordult a szeméből. Mert már szépnek látta, hollófekete hajával, sudár termetével, vékony derekával, mely ölelésre termett, kemény melleivel, amik épp beleillettek nagy tenyerébe.
Aztán végignézett önmagán. Nehézkesen felállt, mostanában alig mozog már fájdalom nélkül, még nehezebben odatérdelt az öregasszony mellé. Egyik kezével átölelte a vállát, a másikkal meg segített tartani a nehéz fakanalat.