Egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy a blogirásnak semmi értelme. Főleg az ilyen “komplex” blogok esetében, mint az enyém … Mert ezek legtöbbször óhatatlanul az ember benső világáról szólnak, egy olyan valódi magánszféráról, amit értelmetlen a világ elé tárni – hogy azt ne mondjam, a világ prédájául adni …

Mert miről is irkálok én a legtöbbször? Saját érzéseimről, gondjaimról, bajaimról, néha az örömekről.

Az érzések a magánügyeim … ugyan minek ide kiplakátolni? Ennyi erővel csinálhatnék magamnak egy olyan nyakba akasztható plakát ruhát, és arra is ráirhatnám. És ha kimennék benne az utcára, garantáltan mindenki hülyének nézne … és úgy is viszonyulnának hozzám … És joggal mondhatnák – a sirámaimat olvasva – : közünk, wazze??? És igazuk lenne. De ugyanez érvényes az örömökre is. Az én örömöm, megoszthatom esetleg a családommal – már ha érdekli őket … – jobb esetben érdekli. De azt minek várjam el, hogy mást is érdekeljen? Megvan mindenkinek a maga baja, maga öröme, saját érzései. Néha még azokat is nehéz elviselni, nehogy már másokat terheljek vele. Hogy jövök én ehhez? Honnan veszek én bátorságot arra, hogy rágódásra a világ “közkincsévé” eröltessem minden kis csipcsup privát dolgomat.

Nekem ugyan néha nem csipcsupok, de másnak azok. És itt most nem kell udvariasan tiltakozni, mert úgyse hinném el. Mivel nagyon sokszor én is igy vagyok mások hasonló jellegű blogjaival … Én legalább elismerem magamról, hogy sokszor nem teng bennen túl az empátia. Van az életemben annyi saját gond, probléma, hogy néha még az is sok … nemhogy a másét a nyakamba vegyem … néha még olvasás szintjén is terhes, nemhogy esetleges kommentárok szintjén. És olyankor inkább nem irok. Mert minek sértsek meg valakit azzal, hogy “bazd meg, ne rinyálj már annyit, mert saját magam rinyálása is a terhemre van, nemhogy a tiéd”.

Ezt most senki ne vegye konkrétan magára, kérem … mert tényleg nem azért irom, hogy megsértsek valakit.

Irtam ebben a blogban korábban a kiégésről, a burn out-ról …. nem gondoltam, hogy a blogirásban is meg fogom ezt élni.

Szóval nem másokkal van nekem bajom, hanem elsősorban magammal. Egyre nehezebb értően, odafigyelve, kellő toleranciával olvasni a bejegyzéseket …

Irni meg még nehezebb lesz lassan … mert nem hiszem, hogy a hülye nyűglődéseimmel másokat kellen terhelnem …

Lehet, hogyha mégis megmarad a grafomán késztetés bennem, akkor átnyergelek a politikára? És a napi hireket szedem szálaira? Vagy simán csak képeket rakok be a blogba? Vagy orrbaszájba keresek verseket, meséket? Nem hiszem … mert az meg nem én lennék. Erre nagyon jó blogok vannak. Minek kontárkodjak bele, amihez halványlila segédfogalmam sincs …

Száz szónak is egy a vége … most kissé meg vagyok hasonulva ….

Amúgy meg ez is majd elmúlik. Mint minden az életben. Még az a jó, hogy semmi sem tart örökké.