A Boszorkány a patak partján kóricált, különleges bogyókat keresve, amiből a rászorulóknak szerelmi bájitalt csinálhat, amitől szépnek látják a csúfat, kedvesnek a borzalmasat. Buta nők … azt hiszik, hogy a bájital hatása örökké fog tartani.

Megszomjazott közben, lehajolt, hogy igyon a patak friss vizéből.

Aztán mint tükörben, megnézte az arcát. A milliónyi ráncot nem számolja már régen, ezer év az nagy idő. De a bibircsókok megkapták a szemét, számolgatni kezdte, majd elunta. Ha nem saját maga lenne, hát megíjedne a csúfságától. De nem baj. Mert sosem a szépségéért szerették.

És egy békát sem azzal épített le, hogy nem tartja magát elég szépnek hozzájuk. Inkább megmondta az igazat: te is hülye vagy, meg te is, meg te is.

No igen, a Boszorkányt soha nem a nagy tapintat jellemezte. Annál inkább az őszinteség.
Ezzel a gondolattal le is zárta magában a szépség témáját és folytatta a bogyó keresést.