Már aludtam. Azt álmodtam, hogy görcsöl a hasam és menni is akar és hányingerem is van. És kapkodom a levegőt, fulladok.
Felébredtem. Nem álmodtam.

Most itt ülök éjjel, Enilsa Brownt nézem, ahogy fültisztitó pálcikákkal kivarázsolja a bőrből a pattanásokat. Igyekszem nem észrevenni, hogy émelyeg a gyomrom is. Közben mondom neki, hogy figyeld, milyen szépen csinálja, szinte nem okoz semmi sérülést, aztán elmesélem neki, hogy Enilsa Brown nem szeret fémeszközöket használni, mert szerinte az meggyötri a bőrt meg a bőr alatti szöveteket, és milyen igaza is van benne, ha őt nézem, egy törlés után olyan a bőr, mintha hozzá sem nyúlt volna, kozmetikus, de én inkább művésznek mondanám. És várom, hogy mondja: anya neked nincs olyan, hogy hányinger, csináljak citromos vizet, szinte hallom a kérdést. Persze magamnak is tudok csinálni, de az nem olyan, mintha ő adná ide, mert abban nemcsak víz meg citrom van, hanem szeretet.

Ami gyógyít.

Beledöglök, annyira hiányzik. És azon gondolkozom, hogy szeretek-e valakit is igazán rajta kivül ezen a földön és rájövök, hogy nem. Legszivesebben most felhivnám, csak azért, hogy halljam a hangját, jól lebaszna, mert éjjel kettő van, de nekem még az is jó lenne …
A mellkasom is fáj. Egyszer lehet, hogy igy fogok elmenni. Nem baj, csak azt fogom sajnálni, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle.

Abba kéne már hagyni valahogy a sírást és megpróbálni aludni, hátha megkönyörül rajtam a görcsoldó.