Most nagyon rossz. Úgy érzem, hogy nem birom. Gyenge vagyok. Minden téren.
Nem kéne sokat innom, hogy ne kelljen sokszor pisilni járni.
Sokat kéne innom, hogy ne száradjak ki ebben a melegben. Mert ahogy araszolok a wc felé, az erőltetéstől öt lépés után ömlik rólam a víz.
Nem vagyok éhes, de az agyam tudja, hogy enni kell, mert rosszul leszek a só meg a cukor hiánytól.
Este lefeküdtem tíz óra előtt, remélve, hogy alszok tán reggelig békében. Egy órakor felébredtem, hogy pisilnem kell és szorongok, mint az állat. Gőzöm nem volt, hogy bevettem-e az esti gyógyszereket. Kénytelen voltam kijönni. Hajnal háromig ültem itt, akkorra szedtem össze annyi erőt, hogy visszainduljak az ágyhoz.

A macska most már mindig a lábam mellett alszik. A sérült mellett. Vagy belefekszik a karomba. Sose szokott ilyet csinálni.
Körülbelül a macska érzi egyedül, hogy mekkora nagy baj van bennem. Nemcsak testileg. Hanem lelkileg.