Csak egy fekete csók (1.)

Na most megmutatom annak a kis rohadéknak – ez járt a fejében akkor este.

Felöltözött csinosan. Fekete kosztüm, fekete harisnya, éjszín körömcipő. A blúz persze fehér, mint a patyolat. Szinte fénylik az éjszakában.
Már csak a smink maradt. Fekete szemfesték, fekete lakk a hosszú körmökre. És a korona: a fekete rúzs.

Tudta, hol találja. Egy koszlott ház még koszlottabb pincéjében szokta múlatni a semmirevaló idejét. Valószínűleg egyedül lesz. Ki állna már vele szóba …

Eltalálta. Ott ült az asztalnál. Meglepetten nézte a nőt.

„Hozzád jöttem. Koszos a cipőm. Kell valaki, aki tisztára nyalja …”
„Én? – kezdte volna, de a nő belefojtotta a szót.
„Te. Nézzük, mit tudsz. Hátha erre legalább alkalmas leszel …”

Látta a nő szemében az elszántságot. Ki akart volna menni. Menekülni.

„Ó, nem mész te most sehová, amíg tiszta nem lesz a cipőm. A sikátor tele volt mindenféle szeméttel, kosszal. Térdre és nyald ragyogóra.”

Kereste szemével a kiutat. De a kis fekete táskából előkerült az a cuki kisbarát. Elég volt csak hozzáértetni a pasi hasához, máris összerogyott az áram okozta fájdalomtól. Pontosan térdre. A nő előtt.

„Nem mondom mégegyszer … nyald.”

És előkerült a másik barát is, rövid nyelű korbács, de nagyon kemény az ütése. És már záporoztak is a térdelő alakra. Nem számolta. De mire végzett, már a saját keze fájdult meg egy kicsit. Persze az elején néha még szükség volt a cuki kisbarátra. De nem sokáig.

„Talán most már elég lesz” -gondolta magában a nő. Ez a rongy a következő fél életében úgysem lesz alkalmas még cipőnyalásra se … Mehetünk.

Valami nyomot kellene azért rajta hagyni. Különlegeset.
Kecsesen lehajolt és egy csókot lehelt a roncs homlokára.

Fekete csókot.

Vagy sohanapján (2.)

Miközben kisétált a koszlott, bűzös sikátorból, még hallotta az elhaló nyöszörgést.
Aztán már nem. Elnyelte az éjszakai város lármája.

Leintett egy taxit. Hazament. Szeme előtt egy kellemes, lazító fürdő képe lebegett. De úgy érezte, hogy előtte még megérdemel egy különleges jutalmat is. Egy pohár kir royalt.
Megkeverte és gyönyörködött benne, ahogy a kezében tartott kecses pohárban gyöngyözik a rózsás színű mennyei ital …

Már az alvás határán volt, amikor egy kaján gondolat villant az eszébe. Vajon mit fog érezni az a nyomorult, amikor egyszer magához tér … és észreveszi a kezén a bilincset, ami szoros kapcsolatban tartja a padlóhoz csavarozott ósdi asztal lábával.

Be lesz rezelve. De még hogy. És majd reménykedik, hogy jön valaki … aki meghozza számára a megváltó szabadulást. Víz nélkül, minden nélkül. Nem tudhatja az ostoba, hogy a pincét már lakat zárja és rajt’ a tábla: A klub bezárt.

Ugyan mikor menjen vissza? Holnap vagy azután?
Vagy sohanapján?

… és itt már nagyon nevet (3.)

Másnap elolvasta, amiket írt. „Tetszik” – gondolta.

Aztán kicsit elfilózott rajta, hogy van az, hogy amikor a domináns-szadista szerepkörbe képzeli magát, egész jókat ír. De ha néha-néha még megpróbálkozik az ellenoldallal, talán az első pár bekezdés elmegy, de utána a szubmisszivitás karikírozásába fullad az egész.

Ennyire távol lenne már tőle?

Igen, ennyire.

Már írni sem tud úgy, mintha szub lenne … és itt akaratlanul is elmosolyodott. Megint levonta a konzekvenciát: soha nem volt igazán szub. Persze ezt már régen tudja.

És itt megint eszébe jutnak a kételkedők-gúnyolódók … hogy lehet az, hogy valaki, aki már nem is fiatal, elindul szubként, majd átlendül a dominák közé, és végül kiköt a bizonytalan legbiztosabb révében. Hát így. Egyszer szivesen elmagyarázná nekik. De minek? Aki már végigélt egy ilyen változást, az nem kérdez, nem gúnyolódik, az érti.

Aki nem élt még ilyet át, mert vagy már jó régen hazudik magának … vagy mert nem meri elhinni, hogy a szerepek nincsenek kőbe vésve, az ember – ha egy kicsit is megőriz a rugalmasságából – akkor még a középkor éveiben is változóképes, … nos azoknak hiába magyarázná. Falrahányt borsó lenne az egész.

Mégegyszer kigyönyörködi magát a két írásban. „Tetszik” – gondolja ismét.

Aztán megkönnyebbülten elneveti magát. Édes jó Istenkém, milyen jó, hogy csak fikció az egész.
Ha valóság lenne, már nem lenne szüksége annak a nyikhajnak semmi segítségre …

„Kicsináltam volna azt a rohadékot” … állapítja meg magában és itt már nagyon nevet.

A kétszer zárt ajtó (4.)

Három napig várt.

Magához vette a pince kulcsát. Most csak olyan egyszerű ruha volt rajta. Ki tudja, milyen mocsokra bukkan. Semmi kedve összekoszolni magát. Már a kezét sem.

A lakat ugyanúgy zárva, ahogy három estével ezelőtt hagyta. Nyissuk ki.
Benn orrfacsaró bűz, az emberi ürülék és a sok napos rettegés összetéveszthetetlen vegyüléke.

Ott feküdt a padlón a saját mocskában. A szája cserepes, persze … meleg volt mostanában. Legalább nem fázott fel a földön.

Nézte a rettegő barna szemeket. Gyűlölet és könyörgés. Milyen furcsa keverék.
Arra volt kiváncsi, hogy bármi meghatja-e. Jól gondolta. Semmi.

Megfordult, kiment a pincéből, újra bezárta az ajtót.
Immár örökre.

vége 1.

Pár hét múlva egy bulvárlap került a kezébe. Az utolsó oldalak egyikén – hiszen nem fontos, csak egy kis piti nepper haláláról volt szó, méghozzá elég nevetséges módon – olvasta, hogy megtaláltak egy piti kis bűnözőt holtan, egy rossz környéken lévő utca egyik mocskos pincéjében – itt volt egy életlen fotó is a málló vakolatról … kár, hogy csak ennyi kép van – gondolta – meglehetősen sajnálatos körülmények között, önkielégités közben bilincselős szexet „játszott”, de elromlott a bilincs zárja. Megemlítették még, hogy sok napig lehetett még életben, erről árulkodtak a pincében érezhető „illatok” … – de jó, hogy nincs szagos újság – és volt még szó arról is, hogy család nélkül élt, senkinek nem hiányzott, senki nem kereste, az eltűnését sem jelentették be. Az ügyet a teljesen egyértelmű halálok miatt lezárták. Szerencsétlen baleset.

Persze, hogy nem voltak hülyék a rendőrök. De minek csináljanak ügyet egy bűnöző halálából.

vége 2.

Pár hét múlva egy bulvárlap került a kezébe. Az első oldalak egyikén, – hiszen a hír meglehetősen blikfangos és mulatságos, ki kell használni a reklámértéket – olvasta, hogy nem olyan régen egy rossz környék még rosszabb pincéjében halk nyögésekre lettek figyelmesek az arra kóborló hajléktalanok. Értesítették a hatóságokat. Akik megtaláltak egy csonttá soványodott, saját mocskában fekvő piti kis bűnözőt, szerencsére még élve, fogalmazott az újság, hozzábilincslve egy lerögzitett asztal lábához. A roncs szégyenkezve csak annyit mondott, amikor faggatták, hogy mi történt vele, hogy „játszottam, de elromlott a bilincs”.

A cikk, bár sajnálkozó hangnemű akart lenni, fogalmazásával inkább nevetségessé tette a bizarr önkielégítés „áldozatát”.

Szóval életben maradt – gondolta elégedetten a nő, miközben egy kukában dobta az újságot. – Van még a fekete rúzsból.