Az. Olyan, mint a többi. Lassan már a hétfői lényeg is elveszik belőle. És olyan lesz, mint bármilyen más reggel. A tegnapi nap egy rakat szart se ért. Napközben aludtam négy órát. Aztán meg este fél tiz körül megnéztem, hogy van az ágyam. És benne is maradtam. Magyarán hülyére aludtam magam.

Csak egy hétfő reggel. Amikor öregnek, kurvára fáradtnak, elkeseredettnek és bizony kiégettnek érzem magam.

Csak egy szokásos hétfő reggel. Az az egy baj, hogy lassan már minden reggel egy szokásos hétfő reggel lesz. A kurva életbe.

Volt nekem egyszer egy könyvem. Az volt a cime, hogy 21 rémes történet. Még kamasz voltam, amikor elolvastam párszor. Aztán fogtam, bevittem az antikváriumba. És eladtam. Hogy ne olvashassak el benne egy konkrét novellát soha az életben … Nem azért, mert olyan szörnyűnek találtam. Hanem azért, mert elképzelhetőnek …

Naná, hogy semmit sem ért akkor régen a könyv eladása. Mert arra az egy novellára azóta is szinte szó szerint emlékszem … A többire persze nem.

Az ember nem adhatja el a félelmeit. Vagy kezd velük valamit, vagy nem. De eladni nem lehet őket. Mert csak a papirt adtam el a betűkkel. De a vérikét nem. Az mindvégig itt volt a tudatos és tudattalan határán imbolyogva. De mindvégig velem. Hát akkor a tudatomba is gyere vissza vérike. Már nem félek tőled.

Vagyok már olyan öreg, hogy ne féljek tőled … no lám, a kornak is vannak előnyei -mosoly

James Thurber

A vérike

Alig világosodott a látóhatár, mikor a vérike rákezdte. Kinstrey, aki a ház hátsó szárnyában aludt, a kis ligetre néző emeleti szobában, egy világtalan botjának kopogását hallotta, kürtszót és női sikolyt: „Segítség! Rendőrség!” A szürkeegyenruhás őrmester kardjával borítékokat nyitogatott. „Lépj ide, lépj ide, lépj ide!” — rikoltozott Kinstreyre. „Lépj ide, vérzik-e, vérzik-e, vérike, vérike, vérike!” És akkor Kinstrey felébredt.

Kinyitotta a szemét, de még percekig mozdulatlanul feküdt, amíg a különös reggelt elválasztotta gondolataiban az álom hangjaitól és szimbólumaitól. Sápadt hajnali fény derengett a szobában. Szemébe lógó kócos haján át mogorván az órájára nézett. Tíz perccel múlt négy. Vérike, vérike, vérike! Nagyon közelről hallatszott a madár hangja talán a fű közül, az ablak alól. Kinstrey fölkelt, mezítláb az ablakhoz ment, és kinézett. Sehol sem látta a madarat. Hihetetlenül erős, átható és követelőző hangja szinte körülvette az embert. Ilyen közelről Kinstrey még sose hallott vérikét. Ohióban, gyerekkorában hallotta már a hangját, de úgy emlékezett, hogy panaszos, elmosódott rikoltozása mindig távolról hallatszott, és rendszerint hamarosan elhalt valahol a hegyek mögött. Nem is nagyon gyakran lehetett hallani vérikét Ohióban, ötlött fel benne, és úgyszólván sohasem merészkedett ilyen közel a házhoz vagy pajtához, mint itt valahol a kerítés mentén, ez a pimasz madár, amely kiverte szeméből az álmot. „Vérike, vérike, vérike” — Kinstrey visszamászott az ágyba, és számolni kezdett. A madár huszonhetet vérikézett lélegzetvétel nélkül. Akkora tüdeje lehet, mint a pelikán, vagy pemmikán, vagy pingvin, vagy padlizsán, vagy padisah, vagy hogy is hívják pofazacskója. Világos nappal volt, mire Kinstrey újra elaludt.

A reggelinél Madge Kinstrey hófehér piképongyolájában, nyugodt, kipihent arccal, megingathatatlan fensőbbséggel töltögette a kávét. Kissé meglepetten húzta fel szemöldökét, mikor Kinstrey már másodszor említette a vérikét. (Először nem figyelt oda, mert hosszú, finom ujja egy parányi csorbát tapintott ki kávéscsészéje peremén, és ez teljesen lefoglalta.)

— Vérikét? — szólalt meg végül. — Nem, nem hallottam. Persze, az is igaz, hogy azén ablakom nem arra nyílik. Biztos már eleget aludtál, és amúgy is felébredtél volna, különben meg se hallod.

— Hogy én felébredtem volna? — méltatlankodott Kinstrey. — Hajnali négykor? Még három órát se aludtam.

— Hát én pedig nem hallottam — mondta Mrs. Kinstrey. — Nem szoktam odafigyelni az éjszakai zajokra; még a békakuruttyolást sem hallottam.

— Azt én sem — mondta Kinstrey. — De a kettő nem ugyanaz. Ennek olyan a hangja, mint a sziréna. Mérföldnyire elhallatszik.

— Akkor sem hallottam — szögezte le Mrs. Kinstrey, és megvajazott egy vékony szelet pirítóst.

Kinstrey feladta, és mogorván beletemetkezett az előző napi Herald Tribune-ba. De mennyezetes ágyában csendesen szendergő feleségének képe odatolakodott szeme és a vastag betűs címek közé. Madge mindig nyugodtan aludt, úgyszólván mozdulatlanul, karját kinyújtóztatta a takarón, tenyerét széttárta. Madge szerint az embernek nem kötelező forgolódnia álmában.

— Csak beképzeled magadnak — szokta mondani Kinstreynek.

— Ne hagyd, hogy az idegeid uralkodjanak rajtad. Légy már férfi.

— Ühüm — mondta Kinstrey fennhangon, de öntudatlanul.

— Parancsol, uram? — kérdezte Arthur, Kinstreyék néger inasa, és feléje nyújtotta a meleg vajassüteményt.

— Semmi, semmi — mondta Kinstrey, és a feleségére nézett. Arthur, maga hallotta a vérikét?

— Nem, uram, nem hallottam — válaszolta Arthur.

— És Margaret?

— Nem hiszem, hogy hallotta volna —felelte Arthur. — Egy szóval sem említette.

Másnap hajnalban a vérike újra rákezdte, futamaival, kacskaringóival megreszkettetve az új napot. Kinstreyt álmában kis szakállas emberkék rohanták meg hármasával, karikákat gurítottak feléje. Megpróbált előlük felkapaszkodni egy gigantikus óriáskerékre, amin ülések helyett széttúrt ágyak himbálóztak. Egy gömbölyded zsaru, lába helyén kerekekkel, kiabálva gurult felé: „Férfi légy, férfi-légy, vérikét! Vérikét! Vérike!”

Kinstrey kinyitotta szemét, és a mennyezetet bámulva számolni kezdte a vérikézést. Ez alkalommal a madár ötvenhármat kurjantott egymás után szünet nélkül. Olyan, minta vízcsepegés, vagy a reflektor a harmadfokú vallatásban; be lehet tőle dilizni, gondolta Kinstrey. Vagy vall az ember. Olyan dolgok jutottak eszébe, amikre már évek óta nem gondolt: mikor elcsent egy negyeddollárost anyja pénztárcájából, mikor gőzzel felnyitott egy apjának címzett levelet, amit a nyolcadikos osztályfőnöknője írt. Miss — lássuk csak —‚ Miss Warrick, Miss Wersick, Miss Verfick — megvan: Miss Wynnstick.

Már ifjúkori eltévelyedéseinél tartott, mikor a vérike egyszer csak a „véri”-nél hagyta abba, nem pedig a „ké”-nél. Valami megijeszthette. Kinstrey kiült az ágya szélére, rágyújtott és fülelt. Úgy látszik, mára befejezte; de Kinstrey már nem tudott újra elaludni. Verőfényes nappal volt. Fölkelt és felöltözött.

— Azt hittem, mostanában már nem gyújtasz rá reggeli előtt — mondta Madge az asztalnál. — Négy csikket találtam a hamutartóban, az ágyad mellett.

Nem lett volna értelme hazudni, hogy még lefekvés előtt szívta el; Madge-et nem lehet bolonddá tenni; mindenre rájön.

— Az a rohadt madár megint felébresztett — mondta Kinstrey —, és ma nem is tudtam újra elaludni. Odanyújtotta üres kávéscsészéjét Madge-nek. — Ötvenhármat rikkantott szünet nélkül — tette hozzá. — Sejtelmem sincs, hogy az ördögbe lélegzik.

Felesége kivette a kezéből a kávéscsészét, és határozott mozdulattal az asztalra tette. — Nincs három csésze kávé — mondta. — Ha egyszer ilyen nyugtalanul alszol, nem ihatsz három csészével.

— Te persze ma se hallottad, ugye?

Madge töltött magának még egy kevés kávét. — Nem — válaszolta —‚ nem hallottam.

Margaret sem hallotta, de Arthur igen. Kinstrey a konyhában kérdezte meg tőlük, amíg elmosogattak a reggeli után. Arthur azt mondta, hogy őt is fölkeltette, de ő bizony rögtön újra elaludt. Úgy aludt, mint a tuskó, mondta — biztos azért, mert a tenger felől fúj a szél. Ami Margaretet illeti, ő mindig úgy alszik, mint a tuskó; és csak kiabálásra, ordítozásra szokott felébredni. És nagyon örült, hogy nem hallotta a vérikét. Odalenn délen, ahol született, mesélte, ha vérike szólt a ház körül, az azt jelentette, hogy valaki meg fog halni. Arthur megjegyezte, hogy ezt ő is hallotta; biztos a nagymamája mesélte, de lehet, hogy valaki más.

— Ha az, hogy vérike szól a ház körül, halált jelent, akkor igazán mindegy, hogy valaki hallja-e vagy sem—magyarázta nekik Kinstrcy. – Az is mindegy, hogy valaki látja-e a létrát, vagy sem, fia egyszer átment alatta – mondta, és cigarettára gyújtva figyelte, milyen hatást tesznek szavai Margaretre. Margaretkezében megállta tányér, amit éppen cl akart tenni, szeme tágra nyílt, és kicsit kidülledt.

— Ugyan, Meg, csak ugrat Mr. Kinstrey — mondta Arthur, aki mosolygott, és nem ijedt meg. Most azt hiszi magáról, hogy nagyon okos, gondolta Kinstrey. Egy kicsit talán túl okos is. Eszébe jutott, hogyan mosolyodik el Arthur olykor, alig észrevehetően, azon, amit Mrs. Kinstrey mond a férjének, mikor Arthur éppen belépett, vagy éppen kimegy a szobából — jelentéktelen semmiségeken, de amikre neki igazán nem kell odafigyelni. Mint például az is, hogy „Ha már egy madártól sem tudsz aludni, nem ihatsz három csésze kávét.” Vagy nem is ezt mondta?

— Maradt még kávé? — kérdezte próbaképpen. — Vagy már kiöntötték? — Tudta jól, hogy kiöntötték, már majdnem egy órája befejezték a reggelit.

— Főzhetünk frisset — ajánlotta Arthur.

— Hagyja csak — mondta Kinstrey, — Csak ne legyen olyan magabiztos. Az életben az ember semmiben sem tehet olyan nagyon biztos.

Mikor később, a délelőtt folyamán kilépett a kapun, és elindult a posta felé, Madge utánaszólt az emeleti ablakból.

— Hová mégy? —kérdezte aránylag kedvesen. Kinstrey komoran nézett föl rá. — Az állatkitömőhöz — felelte, és továbbment.

Később, ahogy a meleg napsütésben sétált, rájött, hogy micsoda bolondot csinált magából. Csak mert nem aludt eleget — vagy nem ivott elég kávét. Bár nem ő tehet róla. Az a nyomorult madár az oka az egésznek. Negyedmérföld után rádöbbent, hogy a vérike kiáltásának követelőző ritmusa ott motoszkál a fejében, csak éppen a szövege más; őr rikolt, őr rikolt, őr-rikolt. Hát ez meg honnan bukkant elő? Beletelt egy kis időbe, amíg el tudta helyezni; a Macbeth egy töredéke volt. Abban van valami a gyászos őrről, aki éjszaka rikoltozik „… a gyászos őr rikoltozott. Szörnyű jóéjszakát —„ Vagy valami ilyesmi. A kuvik rikoltozott azon az éjszakán, amikor Duncant meggyilkolták. Furcsa, hogy ez most eszébe jut, annyi év után; iskolás kora óta nem olvasta a darabot. Az az ostoba Margaret az oka, ő mesélt a vérikéről, meg arról a régi babonáról, hogyha a vérike szól a ház közelében, akkor valaki meg fog halni. A huszadik század közepén élünk, és az emberek még mindig hisznek az ilyesmiben!

A vérike kiáltozása másnap hajnalban hosszabb és gyötrőbb álmot hozott — rémálom volt, csupa fenyegető veszedelem és sötét csüggedés, Kinstrey arra ébredt, hogy kiáltani akar. Zihálva hevert az ágyán, és hallgatta a madarat. Számolni kezdett: egy, kettő, három, négy, öt…

Aztán hirtelen kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant, ordítozni kezdett, dörömbölt az ablaktáblán, és föl-le ráncigálta a redőnyt. Kiabált, átkozódott, amíg be nem rekedt, De a madár csak folytatta. Becsapta az ablakot, megfordult, és az ajtóban ott állt Arthur.

— Mi történt, Mr. Kinstrey? — kérdezte Arthur. Fakó, ócska fürdőköpenye zsinórjával babrált, és hunyorgatva próbálta kiűzni szeméből az álmot. —Valami baj van?

Kinstrey dühösen rábámult. — Ki innen! — üvöltötte. — És tegyen föl kávét. Vagy hozzon konyakot, vagy valamit!

— Teszek föl kávét — mondta Arthur. És még mindig félálomban, kicsoszogott.

— Hallatlan, hogy milyen botrányosan viselkedsz — szólt Mrs. Kinstrey a reggelinél kávéscsészéje fölött – ordítozol, mint egy elkényeztetett kölyök. Ezt most már hagyd abba, légy szíves,

„Méghogy légy szíves!” — gondolta Kinstrey. Légy szíves, légy szíves, léccives, léc-ci-ves. Már soha többé nem megy ki a fejéből ez az átkozott ritmus? Az a gondolata támadt, hogy Madge-nek talán nincs is tudatalattija. Ha hanyatt dől, lecsukódik a szeme, ha felkel, kinyitja; mint egy alvóbaba. Olyan egyszerű a lelke, mint egy cigerettásdoboz; vagy nyitva van, vagy csukva, és aztán semmi más, semmi más, semmi más…

Egyetlen sarkalatos ponton fordul meg az egész, töprengett Kinstrey, mikor aznap éjszaka ébren hevert, és ujjaival dobolt az ágytámlán. William Jamest biztosan érdekelte volna; valószínű Henry öccsét is. Nem szabad tudomást vennem erről a dologról, hozzá kell szoknom, nem is szabad rágondolnom. Nem szabad harcolnom ellene, nem kell eltúlozni a dolgot. Ha belelovalom magam, a végén még harsány csatakiáltással rohamozom meg azt a madarat, így, mezítláb, a nedves füvön, mintha valami lövészárok lenne, tele németekkel, köveket hajigálok rá, vagy isten tudja, mit csinálok. Nem. Nem fogom belelovalni magam. Valahányszor eszembe jut, mindig megpróbálok másra gondolni. Majd elmondom magamban a régi baseball-kölyökcsapat belső ötösét: Steinfeld, Tinker, Evers, Chance… Steinfeld, Tinker, Evers…

Kinstreynek nem sikerült elterelnie gondolatait a vérikéről. Mint a saskeselyű a májat, úgy marcangolta szét a madár hajnali rikoltozása Kinstrey álmát. Most már vissza-visszatérő lidérces álom kísértette: egy esernyő támadt rá, és fia ő megmarkolta a fogantyúját, az belemart a kezébe, mert az esernyő nem is esernyő volt, hanem holló. Bús siráma ott kongott agya borongós csarnokaiban; sohamár, soharnár, sohavér, vér, vár, vérike…

Egyszer Kinstrey megkérdezte Mr. Tetfordot a postán, hogy vajon a vérike költöző madár-e. Mr. Tetford hunyorogva sandított Kinstreyre: — Maga se sokat alszik mostanában… Hogy költözik-e?Azt én nem tudom. Mindig errefelé mászkál. Én szeretem a hangját. Megszokja az ember.

— Persze — mondta Kinstrey. — De mégis, mit csinál az, aki nem tudja megszokni… már úgy értem, idős hölgyek, betegek

— Eddig még csak az öreg Miss Purdynek volt vele baja. Majdnem felgyújtotta az egész szigetet, mikor megpróbálta kifüstölni a madarakat a kertjéből. Ha az ember rápuffant, az talán elkergeti, de elég könnyen csapdába is esik, aztán valahol máshol ki lehet ereszteni. De legtöbben megszokják.

— Ó, persze mondta Kinstrey. — Persze.

Aznap este, mikor Arthur behozta az ebédlőbe a kávét, Kinstrey csészéje idegesen megcsörrent a csészealjon, ahogy leemelte a tálcáról.

Madge Kinstrey felnevetett. — Reszket a kezed, mint a falevél — mondta.

Kinstrey egy hajtásra kiitta kávéját, ás vadul nézett a feleségére. — Ha csak egyetlenegyszer kialhatnám magam, az talán segítene — mondta, — Az a nyomorult madár! Legszívesebben kitekerném a nyakát.

— Na, csak ne hencegj — kötekedett a felesége. — Hiszen a légynek se tudnál ártani. Emlékszel, mikor egeret fogtunk a wesporti házban? Kivitted a rétre, és elengedted.

— Az a baj veled… — kezdte Kinstrey, de nem fejezte be. Kinyitotta a cigerettásdobozt, aztán becsukta, kinyitotta, és elgondolkozva újra becsukta. — Ilyen egyszerű — mondta.

Madge arcáról eltűnt a derűs mosoly, és kurtán így szólt: — Úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Sőt, rosszabb vagy, mint egy gyerek. Délután odaát voltam Barryéknál. Még az ő kis Annjük sem csinál ilyen hűhót. Első reggel még félt a vérikétől, de most már észre se veszi.

— De az Isten szerelmére, én nem félek! — ordított Kinstrey. — Valaki vagy fél, vagy bátor, vagy ébren van, vagy alszik, valami vagy nyitva van, vagy csukva; te mindent fehéren, vagy feketén látsz.

— Nekem így tetszik — mondta Madge.

— Meggyőződésem, hogy az a madár téged is felébreszt. És meggyőződésem, hogy Arthurt és Margaretet is felébreszti.

— És csak úgy teszünk, mintha mi nem ébrednénk fel? — kérdezte a felesége. — Mi értelme volna?

— Biztos valami ostoba felsőbbrendűségi komplexustól van. Vagy mert… nem is tudom, miért.

— Nagyon megköszönném, ha nem vennél egy kalap alá a személyzettel — mondta Madge hűvösen. Kinstrey rágyújtott, és nem szólt egy szót sem. — Nevetséges vagy és gyerekes — pörölt tovább a felesége. — Csinálod a cirkuszt, semmiért, mint valami tehetetlen vénember. — Fölállt, és kifelé indult a szobából.

— Semmiért — motyogta Kinstrey, és távozó felesége után nézett.

Madge az ajtóban hátrafordult. — Ted Barry üzeni, hogy menj át délután teniszezni, ha a madarad nem viselt meg túlságosan. — Madge felment a lépcsőn, és Kinstrey hallotta, amint becsukja szobája ajtaját.

Még sokáig üldögélt mélabúsan cigarettázva, és azon töprengett, hogy A holló-ban annak az embernek a felesége vajon látta-e, amit a férje látott megülni a Pallasz-szobron, az ajtó felett. Valószínűleg nem, döntötte el magában. Az ágyban még sokáig ébren feküdt, és A holló utolsó során törte a fejét. De sose jutott tovább annál, hogy „Alvó démonhoz hasonló…” és állandóan ez motoszkált a fejében. Marhaság mondta végül fennhangon, és az a kellemetlen furcsa érzése támadt, hogy nem is ő szólt, hanem valaki más.

Hogy Madge fodros ruhácskába öltözött, copfos kislány volt, meg se lepte Kinstreyt. A hosszú, szürke kórterem tele volt tehetetlen, tolószékben ülő vén emberekkel; hosszú, érzékeny ujjaikkal üres kávéscsészék peremét tapogatták. Vérzik-e, vérzik-e — kiáltozta Madge, Kinstreyre mutogatva. — Semmiért, semmiért!

A hat vigyorgó férfi közül az egyik Arthur volt, aki vigyorogva lefogta fél karjával, úgy, hogy Kinstrey képtelen volt kezét, lábát mozdítani. — „Légynek árt, légynek árt!” — hajtogatta Madge. Vérzik-e, vérzik-e?! — kiáltotta követelőző hangon, de akkor már ő volt a bíró, magas székben ült, és fekete esernyőt tartotta feje fölé: negyven-egy, negyven-meggy, negyvenhét, hetvenhét. Kinstrey lába a teniszpályán beleragadt a nedves betonba, és Margaret ütő helyett palacsintasütőt emelt a háló másik oldalán. Arthur még szorosabban fogta Kinstreyt, aki most már a feje búbjáig belesüppedt a betonba. Madge meg csak nevetett, és kezdett kiszámolni; egy oda, két ide, három oda, négy ide, vér ide, vé-ri-ke, vé-ri-ke, vé-ri-ke…

Az álom még akkor is pókhálóként fonta körül Kinstrey gondolatait, mikor pizsamában, mezítláb ott állt a konyhában, és azon töprengett, vajon mit is akart, mit keresett. Kinyitotta a csapot, teleeresztette a poharat, de csak egy kortyot ivott, aztán letette. A vizet folyni hagyta. Kinyitotta a kenyérdobozt, kivett belőle egy zsírpapírba göngyölt fél cipót, aztán kihúzta az egyik fiókot. Kivette a kenyérvágó kést, de visszatette, és kivett egy hosszú, éles konyhakést. Ott állt, egyik kezében a konyhakéssel, másikban a kenyérrel, mikor kinyílt az ebédlő ajtaja. Arthur volt az. — Kin kezded? — szólította meg Kinstrey rekedt hangon…

* * *

Barryék a strandra menet behajtottak a ház ás a pajta közti útra. Furcsállották, hogy Kinstreyék szolgálója délelőtt háromnegyed tizenegykor még nem vette be a tejet. A konyhaajtó lépcsőjén álló palack már egész meleg volt, mikor Barry megtapintotta. Miután a kiáltozásra és dörömbölésre sem került elő senki, Barry fölmászott a pinceajtó tetejére, és benézett a konyhaablakon. Aztán rákiáltott feleségére, hogy azonnal menjen vissza a kocsiba…

A csendőrök, rendőrök egész nap ki-be mászkáltak a házban. Nem mindennap hívják ki az embert egy hármas gyilkosság-plusz öngyilkossághoz.

Már sötétedett, mikor Baird és Lennon csendőrök kiléptek a kapun, és az út szélén parkoló kocsijuk felé indultak. Lennon kicsit távolabbról, talán a ház mögötti kis ligetből egy vérike kiáltását vélte hallani. Néhány pillanatig hallgatózott. — Tudod, hogy az öregek azt mondják, ha vérike rikoltozik a ház körül, meghal valaki?

Baird felmordult, és beült a volán mögé. Lennon is bemászott melléje. — Ekkora balhéhoz azért több kell, mint egy vérike — mondta Baird csendőr, és beindította a kocsit.

Bart István fordítása