Csak egy kérdés lett volna …

Aztán sok mindent végiggondoltam most ennek kapcsán. A dolog ott kezdődik, hogy kisgyerek koromtól betegesen rettegtem a fogorvostól. Volt oka persze, még abból az időből származva. Nem is egy katasztrófális tapasztalat, hanem sok. A legemlékezetesebb például, amikor általános iskola alsó tagozatában ki kellett húzni egy tejfogamat, mert rossz volt, nagyon fájt, be is volt gyulladva. Nagyapám vitt el. Az orvos (?) – hentes inkább … – azt mondta, hogy egy ilyen tejfognak nincs számottevő gyökere, különben is már meg van mozgósodva és nem kell erre injekció. Soha nem féltem a szúrástól, az most nem igazán lényeg, hogy miért – 4 és 5 éves koromban műtöttek, kaptam én akkor annyi szúrást, hogy másnak egy életre elég lett volna, megszoktam – nyugodtan adhatott volna egy kurva injekciót. Nagyapám kérte is. Annyit tett, hogy befújt a számba valami érzéstelenitő spayt és már húzta is. Hát lehet, hogy annak a tejfognak nem volt, vagy nem szabad lett volna számottevő gyökerének lennie, de valami mégis csak lehetett, mert csillagokat láttam a fájdalomtól. És nem is tudta olyan könnyen kihúzni, mint ahogy számitott rá a marhája … Kissé megkinlódott vele. Bár én azért jobban, a kurva életbe. Arra emlékszem még, hogy nagyapám minhta meg akarta volna ölni utána. Mert annyira fájt, hogy orditottam. Noha már akkor is elég nagy lehetett a fájdalomküszöböm. A gyerekkori műtéteim alatt volt módom trenirozni magamat …

A családomat igen szerencsétlenül korán romló fogakkal áldotta meg a sors. Mit tesz Isten, ez is a családi örökségem közé tartozik, egy régesrégi porcelán fűszertartó, egy kakukkos óra és egy matuzsálemi borsdaráló – valamint a magasvérnyomás, némi rheumás izületi betegség, az esetleges cukorbetegség és még néhány egyéb „kellemes” örökség – mellett. A legtöbb fogászati beavatkozást – már amire muszájból elvitt az élet és a fájdalom – mindig fájdalom kisérte. Volt olyan foghúzásom, amikor az orvos már három injekciót adott, mert kénytelen voltam jelezni, hogy nem hatott az előző kettő, mert mindent érzek … Na akkor közölte szegény, hogy sajnos háromnál többet már nem mer adni … a foghúzáson viszont túl kell esnem, mert csavart meg rángatott már rajta párat … Túlestünk. Nem tartozik a kellemes élményeim közé, mit ne mondjak. És még kapásból fel tudnék sorolni körülbelül tiz ilyet.

Ezért nem is csodálkozom én, hogy mindig is betegesen rettegtem a fogorvostól, mint olyantól, úgy globálisan. És a saját korán romló fogaimat éppúgy elhanyagoltam, mint szegény apám … Milyen érdekes, ő is rettegett a fogorvostól … Anyám az nem. Igazán hasonlithattam volna ebben anyámra, de ha nem, hát nem -mosoly Bár neki a születésem után pár év alatt ment tönkre szinte az összes foga. Hiába ette terhessége alatt a porrátört és főzelékbe kevert tojáshéjat. Én legalább már gyerekkoromban hozzászokhattam, hogy a fog az olyan valami, aminek szinte alig van szavatossága az ember testében és nagyon gyorsan romlik.

Ilyen előzmények után persze, hogy csak akkor mentem fogorvoshoz, amikor már nagyon muszáj volt … A fogaim pedig sem jónak, sem esztétikusnak nem mondhatóak már körülbelül húsz éve. Szégyen. De ez van.

Bő egy hete lett is egy igen csúf inygyulladásom … Próbáltam gyógyszertárban kapható dolgokkal kezelni, de pár nap után láttam, hogy itt valami nagy baj van. Kértem időpontot egy fogorvostól … és ma úgy ültem a székébe – persze rettegve és a gyerekem kiséretében -, hogy megmondtam, fel vagyok készülve, hogy lesz pár menthetetlen fogam, amit itt és most ki kell húzni. De ő meg arra készüljön, hogy elszántam magam, rettegés ide vagy oda megcsináltatom a fogaimat. Van egy életbiztositásom, aminek az összegét fel tudom használni erre. Mert a napokban átgondoltam és arra jutottam, hogy az elfogadható minőségű rágási képességet fel lehet fogni az elfogadható minőségű további élet biztositásának is. Akkor meg épp jó helyre gyűjtöttem én azt az életbiztositást. Haláleseti ugyan, de persze kivehetem. És én mostanában jobban kedvelem az „életeseti” szót – még ha ilyen nincs is a magyar nyelvben … na oszt, most csináltam egyet – a haláleseti szónál. Ráérek én még arra. Ami a legnagyobb lökést adta, az épp az volt, hogy ez nem az én ötletem eredetileg. Hanem a gyerekemé … „Anya, vedd ki azt a rohadt pénzt és gyógyittasd meg belőle a fogaidat, én ennek örülnék a legjobban.”

Szóval igy ültem le ma a fogorvos székébe. Aki – miután beadta az érzéstelenitőt és megirta a beutalót jövő hétre panoráma röntgenre – alul igen gyorsan megszabaditott három középső metsző (?)

– Atyám, mi a faszt nagyzolsz, azokkal a beteg fogakkal nem tudtál már harapni se, nemhogy metszeni, annyira tönkre voltak menve
– Kussolj, Selbst

fogamtól. Hát érdekes érzés, mit ne mondjak … A tények: perpillanat alul, lényegében középen nix három fogam. És ez természetesen látszik is, ha kinyitom a számat. És bizonyos betűk kimondásánál hallatszik is. A gyerekem – eszem a szivét – azzal vigasztalt, hogy „Anya, ne idegeskedj, igy olyan bájosan pöszén beszélsz, de nemsokáig, mert a doki csinál neked szép és jó pótlásokat.”

Ma egész nap azon gondolkoztam, hogy hagyjam-e újra a porba omlani a nőiségemet az átmeneti fogtalanságtól, vagy se. Mert én sajna néha tényleg önmagamnak vagyok legnagyobb ellensége. Nem kell nekem ellenség, amig itt vagyok én magamnak. Aztán úgy döntöttem, hogy nem hagyom. Egy és negyedéve küzdök magammal. Egy átmeneti fogtalanság miatt nem fogok romokba borulni. Borultam volna eddig. Mert az a három fog eddig is kurva rossz volt és ha kinyitottam a számat, látszott is. Ha eddig nem omlottam össze a saját idióta és rettegésből fakadó hanyagságom miatt, nehogy akkor történjen már ilyen, amikor végre összeszedtem a bátorságot erre a fogászati kanosszajárásra is.

Van egy kolléganőm, körülbelül egy éve neki is ki kellett húzni lenn egy metszőfogát, jól látható helyen. Szegény, amikor nevet, mindig eltakarja a száját … Hát én nem fogom. És össze sem omlok. Folytatom az életmód váltást, mint eddig. És folytatom a lépcsőzést, amit elkezdtem a héten. És persze folytatom a tornázást is.

– Mondd már ki, hogy kurva szar az a gondolat, hogy átmenetileg hiányzik pár fogad lenn. És most tényleg egy fogatlan vénasszonynak érzed magad. És legszivesebben keresnéd azt a bizonyos kötelet …
– Az. De még mielőtt ezen kezdenék el rinyálni, inkább kimondanék mást. Ami, vagy aki az este folyamán az eszembe jutott. Aki közel egy éve küzd – mondjuk ki, mert ő is ki meri mondani – a halál ellen és aki még nincs 19 éves. És aki úgy próbál talpon maradni mégis, hogy még edzésre is eljár. Irt is ma erről.

„Edzést meg csak nyüstöltem..
Közbe minimum 3× mondtam hogy én befejeztem, de aztán csak nem tudtam.. : D „

– Na szóval, még mielőtt sajnálni kezdeném magam, inkább örüljek … és ezzel a kötél-téma félre is téve.

Basszus, kénytelen leszek röviditeni, mert BogárEmber türelmetlen és olvasna.