Volt egyszer egy mese. Volt egyszer sok éjszaka, amikor ezt a mesét, rajzfilm formában a TV müsorzárásként levetitette. Rengetegszer láttam.
Volt egyszer egy szobám. Ahol volt a TV. Régen volt benne sok bútor, még zsúfoltnak is tünhetett mások szemében. De nekem az otthonom volt. 30 évig. Nem jó elrendezésü szoba volt. Két ajtó, nagy ablak. Szabad fal csak egy. Két ágy, három szekrény, két fotel, asztal három székkel. Egy kis szekrény a TV-nek. Egy kis éjjeliszekrény, régi, a funér kopott rajta, üveges felsörésszel. Egy kis kerek 3 lábú szék. Egy sámli.
Szóval elég zsúfolt volt. De nekem az otthon megtestesülése évtizedekig. Függöny az ablakon. Sötételö függöny a nyári nap ellen …
Ott volt a TV. Nagyapám az egyik fotelben, nagymamám a másikban, apám az asztalnál, anyám a sámlin. Látom magam elött öket. És még be se kell csukni a szemem …
Aztán elment a nagymamám. Üres lett az egyik fotel. Egy idö után anyám ült már benne …
Aztán elment nagyapám. Az a fotel is üres lett.
Aztán elment apám is … a széke megmaradt nekem.
Aztán anyám is elment. Sokat ültem utána a fotelében. Néha összekucorodva el is aludtam a müsor közben. Úgy, mint régen anyám …
Horkolt …. Anya, ne aludj! Nem alszok, csak pihentetem a szemem. Jaaa, pihenteted…. horkolva. Nem is horkoltam.
A végén már senki nem maradt mellettem az eredeti családomból. A gyerekem kiskorában sokat játszott ott, de mégis jobban szerette a “nagyszobát”. Ott is aludt. Késöbb ott beszélgetett a barátnökkel.
Aztán voltak még ott az idök során emberek … de valahogy mind lényegtelen volt, mintha nem valóság, hanem csak árnyak lettek volna …
Akkor már nem volt olyan jó abban a szobában, mint régen. Nem volt az otthonom. Ezek az árnyak valahogy kitúrtak belöle … egy öregasszony, egy férfi, egy gyerek … csúnya árnyak … betolakodtak. Az öregasszonynak nem volt hol laknia … csak pár hétre … két év lett belöle. A gyerek csak egy éjszaka akart ott aludni. Aztán egy hétvégére. Abból három év lett. A férfi jött-ment. Néha tört-zúzott. Valaha szerettem. Aztán már csak gyülöltem …
Elfogyott a szobából a levegö az évek alatt. Pedig a bútorok nem szaporodtak. Inkább fogytak. Fogyott a sötételö függöny, a csipkefüggöny a karnissal rántódott le egyszer egy agressziv rohamban a földre. Lógott ott kajlán, egy szög tartotta … látom magam elött.
Fogytak az üvegek a kétszárnyas ajtók ablakszemeiböl. Kitörtek … Kitörte. Elöször megcsináltattam. Aztán megcsináltam. Aztán már azt sem … Csak ültem esténként a teritö nélküli asztalnál, mert az is elfogyott közben. Könyököm az asztalon, szemem a TV-n, mintha látná …De már csak a semmibe néztem. És vakon nézö szemeim elött néha még felvillant a szoba régi, meleg, baráti, otthonos képe … a múlt ködében.
Éjjel sokszor bekapcsolva hagytam a TV-t, egy órára állitottam az idökapcsolót. És csukott szemmel feküdtem a kihúzatlan ágyon az oldalamon. És hallgattam a TV-t müsorzárásig. És sokszor hallgattam azt a mesét …. A hétfejü tündérröl … Szerettem azt a mesét. Most is szeretem. Nem is tudom, miért sirok, akárhányszor csak elovasom ….

Lázár Ervin: A HÉTFEJü TÜNDÉR

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézönek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz töle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelödtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejü szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

– Álnok ének az – mondta. – Így csalja törbe az áldozatait.

Ez a hétfejü szörny vagy hétfejü sárkány, avagy hétfejü boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletü Kerek Erdö közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdödik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejü micsoda. És esténként gyönyörüen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ö varázsolt el engem. ömiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm.

– Ez az egyetlen lehetöség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettöl kezdve mindennap edzettem, hogy legyözhessem a hétfejü szörnyet. Hétfön sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellövel.

Meg is erösödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellövel.

– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejüre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az elsö fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtöl holdig érö, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfü, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellövel.

Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.

Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyüi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tölem:

– Mit vétettem én neked, ember fia?

– Megölhetsz – mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.

– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen.

Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülü, se tyúkmellü, se harcsaszájú.

Térdre estem elötte.

– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.

Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejü Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

– Engedd meg, hogy a testöröd legyek, engedd meg, hogy örizzelek – mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

örzöm öt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellövel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellövel. És szeretettel.