Az éjjel közepén leállítottam a filmet. És elolvastam azt a cikket.
„Valami véget ér”

Néztem a semmibe, bámultam a fekete háttéren a fehér betűket. És irigykedtem.
Vajon mire? Az átélt élményre? A viharfelhőként burjánzó érzelmekre, amik az írásból sütöttek? Az esőre, ami a szememből hullott?

Talán mindenre.

De legjobban arra, hogy ha megfeszülnék, ilyet akkor sem tudnék már írni. Talán régen tudtam, de az is lehet, hogy csak remélem, mert a múlt mindent megszépít.

Már nem tudnék ilyen gyönyörűt írni.
Már nincs annyi érzelem bennem, hogy a szavak, mint édes-keserű gyöngyök robbanjanak ki belőlem. Azok az igazgyöngyök, amiért a gyöngyhalász a tenger mélyére merül le. Mert megéri felszínre hozni. Még akkor is, ha veszélyes. Mert a gyöngyök maga az érzelem.

Már nem merek merülni. Csak állok a tengerpart homokján és mint a gyermek, apró kagylókat keresek. Gyöngyök helyett. A gyöngyök élnek. A kagylók rég halottak.

Teleszedem velük a markomat, aztán zsebre teszem. Hátha jók lesznek még valamire. Ha másnak nem, hát emléknek. Hogy régen magam is gyöngyhalász voltam.

Amikor még nem féltem.

A kagylóhéjakat hazaviszem, játszok velük, mintha puzzle darabok lennének.
És néha egy szatírát összerakok belőlük.
Csak ez maradt nekem.

2020.08.04 03:05