Azóta sem tudom „túltenni” magam rajta.
És egyre nevetségesebbnek látom a napról napra öregedő Csipkerózsikát. A „hátha” reményével. Aludni.

Nincs már hátha. Mi lenne, ha felfognám végre???

Ha előbb olvasom, tíz vagy húsz éve, akkor máshogy csináltam volna??
A legszomorúbb, hogy valószínűleg nem.
Csak járom a köröket, úgy, mint mindig, játszom a kisded játszmáimat, mint mindig, sajnos már néha tudatosan is. Mert hiába látom időnként kívülről magam, a saját mókuskerekemből eddig soha nem tudtam kiszállni.

Szomorú.