04.30

Rebecca!

Úgy látom, hogy beindult a fantáziád erre a helyzetre! Az első levél végén és a második elején álló mondatok sokat sejtetők:

„Nem igazán tudok most a levél többi részére válaszolni :-)”

„A történet kigondolása után most már kicsit lehiggadtam

”

És még inkább a történet folytatása. Én eredetileg azt gondoltam, hogy a második installáció mindjárt az első után jön, ahogyan egy valódi D/S játék is általában több jelenetből és csúcsból áll. De, így még jobb. Az, hogy a nő visszamegy, az még jobban kifejezi a történet alakuló lényegét. Így jobban szeretem.

Akkor jöjjön a folytatás a művész szemével:

„Hát ez nem sokra lesz jó” – nézegeti a lassan véget érő installáció képeit a művész. – Nem ezt az installációt kellett volna megcsinálnom vele. Túl dühös voltam az ügynökségre, hogy nem olyan modellt küldtek, mint amilyet kértem és nem gondolkodtam. Pedig van ebben a nőben valami, valami sokkal érdekesebb, mint amit a legtöbb professzionális modellben találok. Talán ezért hagytam, hogy rávegyen arra, hogy megcsináljuk az installációt, pedig már előre sejtettem, hogy nem lesz használható. Érzek valami rezonanciát evvel a nővel. Valamit, ami hozzám szól, tőle. Ha ezt ki tudnám belőle hozni … Akkor talán nem lesz kidobott pénz ez a mostani. Akkor talán el tudok készíteni egy igazi installációt a női esendőségről. Egy valódi mélyet, nem csak egy kimódolt valamit. A kérdés csak az, hogy vajon hagynám-e, hogy más is lássa. Mindegy, akkor is szeretném megcsinálni.

Szerintem ő is érzi. Amikor borotváltam, meg itt a végén, határozottan éreztem, hogy valami megmozdult benne. Ha így van, akkor vissza fog jönni. Nem a pénz miatt. Az valamiért nagyon kellett neki, de már megkapta. Most biztosan azt gondolja: Kibírtam, remélem, hogy minél hamarabb elfelejtem. De, szerintem visszajön, ha hívom. Visszajön, mert ő is meg akarja tudni, hogy miért nem rohant el, amikor meztelenül nézegettem, vagy amikor rávertem a fenekére, a pinájára, és hogy miért dörzsölte a pináját a kezemhez, amikor a mézet szétkentem rajta. Ő is tudja, hogy a „mi installációnk” még nincsen befejezve.

“Jövő héten ugyanebben az időben. Elvárom, hogy pontos legyél!”

…

A hét során a művésznek többször is eszébe jut a nő. Szeretné, ha visszajönne. Persze, nem lehet benne biztos, de úgy érzi így lesz. Viszont, tervezni csak az utolsó nap kezd. Az igazán jó ötleteknek inkubálódni kell. Aztán, amikor belekezd a tervezésbe, rájön, hogy több kell majd hozzá, mint egyetlen alkalom. A nő még nagyon messze van attól, hogy merjen valamit kiadni magából. És még ő sem tudja, hogy pontosan mi van benne. Akkor ez csak egy újabb lépés lesz. Ha eljön, avval bevallja, hogy ő is szeretné tudni, hogy mi lakik benne és majd eljön újra és újra, amíg csak meg nem fejtik együtt. Azután pedig … Azután majd meg lehet csinálni az „igazi installációt”.

Ennek a mostaninak tehát kicsit folytatnia kell az előzőt, de egyben tovább is kell lépnie. Valahogyan meg kell szabadulni attól az álarctól. Az egy fontos lépés lenne. És vigyázni kell az egyensúlyra. A felismerésnek magától kell jönnie. Apró kimondatlan lépések kellenek. Mintha minden magától történne. Talán úgy is történik majd. Most még ő a művész, az alkotó. A nő pedig a modell, a művészet tárgya. Ez egy jó keret. A szerepek, látszólag, tiszták.

…

A nő pontos. Ez jó jel. Talán érzi, ha nem is tudja megfogalmazni, hogy rá kell bíznia magát. Már nem fél, sőt, egy kicsit izgatott. Valamit vár tőle, amiről még maga sem tudja, hogy mi. Könnyű lenne most megdicsérni. Valószínűleg elő lehetne csalogatni egy kedves mosolyt belőle. De most még nem lehet. Majd, ha már közösen tudnak dolgozni az igazi installáción. Addig marad a tárgyilagosság. Jutalmakat majd a kezei adnak – ha megszolgálták őket.

„Vetkőzz le!”

– Ma más szemmel tudom nézni. Ma nem egy modell áll itt, akivel megpróbálok egy belső képet kifejezni. Ma végre rendesen megnézhetem. Mint női test, semmi különösebb. Egy háziasszony teste. Kicsit molett, megkapóan puha. Nem, nem lehet egy testet önmagában nézni! Miért éppen „megkapóan” puha? Ez már nem a test mag, hanem az, amit kifejez ez a test. És amit kifejez, az maga a nő. A bizonytalanságával, a vágyával, amiről igazán nem is tud. Vajon mit gondolhat. Talán maga sem érti, hogy mit keres itt megint, miért áll meztelenül a műterem közepén, miközben nézegetem. Vajon érzi-e, hogy már nem ugyanazt nézem rajta?

– Na jó. Akkor ma a háziasszony-testről fog szólni az installáció. Zöldségek, főzés, asztal, lógó mellek. Ez is egy fajta esendőség. Bár még távol áll az igazitól. Mindjárt figyelmeztetem is rá. Nehogy azt higgye, hogy a teste elég.

“… egy háziasszonynak vagy, nem szexbomba.”

– Persze, nem tetszik neki. Titokban, valószínűleg arra vágyott, hogy mint egy szerető jön hozzá. Micsoda paradoxon! Hát persze, hogy a szeretője. Igazából már az első alkalommal is az volt. Csak nem úgy, ahogyan a nő most elképzeli. Nem, ha az lenne, amire a nő a felszínen vágyik, akkor avval menne haza, hogy a teste elég. Csak le kell vetkőznie és a férfiakat már dróton lehet rángatni. Talán jól esne neki ez az érzés, de akkor elvesztené pontosan azt, amiért idejött. Ha csak erre vágyna, akkor nem jött volna hozzá vissza, bármit gondol is most erről. Kell neki a megalázás, hogy eltérítse erről a vágányról.

“Nem látszik az a lógó csöcsöd így. Az embereknek a mellbimbók fontosak, attól válnak a mellek valódivá … közelebb az asztalhoz.”

– Amikor majd legközelebb jön, már nem álmodozik majd arról, hogy baldachinos ágy várja meg a hódolat jegyei. Ahhoz előbb fel kell kínálnia a lelkét, úgy ahogyan most a melleit kínálja fel az asztalon. Szépek ezek a mellek így a zöldségek között az asztalra helyezve. Vajon a nő érzi-e a szimbolikát benne. A mellek mindig szépek. Akár lógnak, akár felfelé meredeznek. De az asztalon ezen felül még olyan kiszolgáltatottak is. Mintha csak fel lehetne őket venni onnan, kicsit megnézegetni, megnyomkodni, beleharapni, mint egy gyümölcsbe. Ez lesz talán az első jól sikerült kép.

– Megvan az első igazi nagy lépés. Elkészültek a képek és a nő elfelejtett szólni a maszkról. Pedig, ha megkérdeznék, akkor biztosan felsikoltana, hogy az mindenképpen kell. Anélkül nem lehet őt fényképezni! És tessék, elfelejtette. Kedves, kedves lány, Te! Talán nem is tudod, hogy milyen erősen mozdul benned titokban a vágy. Fogalmad sincs róla, pedig, ha nem figyelsz egy pillanatra, máris aláássa, amit magadról gondolsz. Én nem fogok szólni. Majd otthon eszedbe jut ez is, amikor megkérdezed magad, hogy mi is történik veled.

– Akkor jöjjön a másik előrelépés. Egy kis kötözés. Egyelőre csak szimbolikus. A nőnek fel sem tűnik, hogy megint feladott valamit abból, hogy kontrollálja a helyzetet. El van foglalva avval, hogy megfogtam a pináját. Nem úgy, ahogyan egy szerető simogatja. Egyszerűen csak megfogtam, mint bármilyen más tárgyat. Még megjegyzést is tettem rá.

“Kissé borostás, de még jó … ”

Szokatlan érzés lehet. Most ezt ízlelgeti. Látszólag nem volt benne semmi szexuális. És pont ezért olyan izgató. A mell, a pina, mint egyszerű tárgyak. Megfogjuk őket, arrébb tesszük, értékeljük őket, mint bármilyen más dolgot és nem veszünk tudomást arról, hogy bármi különleges dolog fűződne hozzájuk. Otthon majd lesz miről gondolkodnod, hogy vajon miért az izgat, ha valaki nem izgatni akar, ha valakit nem érdekel, hogy közben mit érzel.

– Akkor haladjunk tovább ezen az úton. Formázzuk meg ezeket a puha melleket, fessük egy kicsit be, álcázzuk őket zöldségnek. Készítsünk egy tárgyat ebből a nőből. Sőt, még jobb, valami ételt. Legyen belőle egy hidegtál. És jöjjön egy kis fájdalom is. Hogy tudja, ő most nem egy nő, hanem egy tárgy, amit formázni lehet, amitől nem kell megkérdezni, hogy: Nem kényelmetlen? És ez felizgatja. Érzem. Formálom a melleit, a bimbókra citromkarikát húzok, és közben a pinája nedves. Akkor itt a következő fényképek ideje. Ezekben semmi művészi sincs, de később majd jó lesz megmutatni neki. Nézd, hogy ki vagy pirulva, nézd, amint a szeméremajkaid vérrel telve duzzadnak és érintésre vágynak. Nézz magadra, miközben megalázlak, megkötözlek, tárgyként kezellek. Mit mond ez neked?

– Akkor ideje, hogy jutalmat is kapj, persze, „művész módra”. Egy kis tojás-vibrátor a nedves pinádba, és egy megjegyzés a melleidre.

„Két szép nagy paradicsom. Egész gusztusosak. Persze, egy hidegtálból a tojás sem hiányozhat. Így ni. Most jöhetnek a zöldségek”

– Csodálatos ez a nő. És nem is tudja magáról. Zöldségeket dugdosok a pinájába, úgy teszek, mintha azt nézném, hogy melyik mutat jobban. Ő pedig hol engem néz, hol behunyja a szemét és már nem is próbálja elrejteni, hogy élvezi. Talán már azt is elfelejtette, hogy miért fekszik egy damaszttal leterített ágyon, megkötözött kezekkel és mellekkel. Vajon mit mond majd magának otthon este. És mit mond másnap. A végén meg kell majd nyugtatnom. De, először megmutatom neki a mennyek kapuját, a különbejáratot szubmisszív nőknek. Jöjjön a pinapaskolás. Először egy kis olaj, nehogy megsérüljön a bőr. Finoman, most nagyon finoman az ecsettel. Még nem akarom, hogy elmenjen. Gyönyörű ez a dundi pina, amint belesimul minden érintésbe. Szépen fokozatosan haladunk a Vénusz-domb felől az ajkakhoz. A nagyajkak már maguktól nyitva állnak és minden érintésnél megremegnek. A kisajkak érintésétől pedig ringatni kezdi a csípőjét. Most! Néhány paskolás, ami egyszerre izgat és jelzi, hogy a várva vált feloldozás az én kezemben van.

– Felvétel indul. Ez ugyan inkább pornó jelenet lesz, nem installáció, de most nem ez a fontos. Tudnia kell, hogy felvételt készítek róla, amint széttárt lábakkal egy uborkával a pinájában elélvez. Talán, már a tudattól, hogy felvétel készül róla elmenne. Azok a vágyak, azok a vágyak. Határozott mozdulatokkal morzsolgatom a csiklóját. Nagyon figyelek, nehogy túl hamar elmenjen. Közben belém hasít a felismerés: Nevet kell adnom neki. A végén, a legvégén, mikor visszahívom a következő hétre, akkor mondom meg neki. Majd utánanéz, hogy mit jelent a neve és rájön belőle, hogy én megértem őt.

– Most van itt az idő. A combok remegése nem hazudik. Most jöhet a vibrátor rezgése …

A zöldségek nagy része a földön hever. A többit a művész gondosan leszedegeti a nőről. A nő kezei még meg vannak kötözve és nem is látszik, hogy ki akarná szabadítani őket. A művész leveszi a szalagot a melleiről, majd meleg vizet hoz és egy spongyával lassan, lágyan végigtörölgeti a nő testét. Nem siet, minden zugot megtisztít. Majd törölközővel szárazra törli, végül pedig krémmel keni be a testét. Mindez idő alatt nem szól semmit. Rá-ránéz a nőre, de amikor az mondani akar valamit, az ajkai elé teszi az ujját. Végül eloldozza és mellette marad. Amikor a nő végül elszánja magát, kezét nyújtva segít neki leszállni az asztalról.

…

Az ajtóban aztán annyit mond:

„Pontosan egy hét múlva, Halu.”

———————————————————

Kicsit soká tartott az írás. Talán már alszol is – bár, ahogy sejtem, Te is bagoly típus vagy. Azért, remélem, hogy reggel is érdekesnek fogod találni a másik oldalt. Most nem is válaszolok a többire.

Ha technikailag megy a dolog, akkor beszélgessünk szombat este. Én éjfelet javaslok. Írd meg napközben, hogy mi a helyzet és Neked mi lenne jó. Ha nem találsz rám a skype-on, akkor azt is írd meg, hogy Te milyen néven leszel fent. Izgalmas lesz beszélgetni. Vajon a levelekhez hasonlóan az igazi beszélgetésben is olyan jól rezonálunk egymásra? Remélem.

Szép hajnalt és reggelt Neked, Rebecca