Na EZEK az én csontvázaim …

Emlékek voltak egy olyan világból, amiről már irtam, de úgy tűnik, hogy még nem irtam ki magamból … még mindig kisért. Eddig ezek a képek egy wapoldalamon voltak, már olyan régen tettem fel őket, hogy alig találtam meg. Telefonnal készültek, régen. Ketten csináltuk, én meg Laci. A városon túl van egy horgászatra alkalmas holtága a folyónak, annak a környékén készültek. Kocsival jártunk oda ki, mert mindketten szerettük a természetet. Néha órákat is ültünk és néztem a vizet, a fákat, a füvet, a virágokat, hallgattam a csendet.

Olyan nyugalom áradt a természetből, ami segitett megőrizni a józan eszemet a mindennapok szószerinti nyomorában.

Amikor véget ért a közös életünk, azért tettem el ezeket a képeket, hogy legyen valami szép emlék is. De tévedtem. Nem szép emlékek ezek, hanem alattomos nyomorultak. Azt igyekeznek sugallni, hogy még most is van a régi, vele töltött években valami szép és amit nyugodtan őrizhetek a lelkem (és a wap tárhelyem) egyik zugában elzárva. De ez mind hazugság. Mert nincsenek már ilyenek …

Nem volt az se szép, se jó élet, amikor ezek a képek készültek. Csupa nyomorúsággal volt teli, szorongással, valódi és megokolt félelmekkel, gyötrő agresszivitással.

Most, ahogy ezt a bejegyzést egy enterrel lezárom, felmegyek a wapos tárhelyemre és kitörlöm a könyvtárt, ahol ezek a képek vannak. Kitörlöm a gépről is. Ahogy a költözésemnél ki tudtam dobni a valódi fotókat, ki kell dobnom a virtuálisakat is. Nem gondoltam, hogy igy alattomban fogják még rágni a lelkem …

Újra akarom tisztán szeretni a természetet és nem úgy, hogy a tudatalattim határán mindig Lacit idézzék fel.

Újra akarok gyönyörködni a fű zöldjében, az ég kékjében, tiszta szivvel, minden gyűlöletteli emléktől mentesen.

Ettől fogva már nem enyémek ezek a képek. Mindenkié lettek. Vigye, aki kéri. Nekem már nem kellenek.