Borzasztóan fáradt vagyok. Egy teljes hétvége alatt nem tudtam kipihenni a múlt hetet. Éjszaka aludtam majdnem kilenc órát. Nappal meg ötöt. És már megint álmos vagyok, nemsoká újra lefekszek. Ettem, de a gyomrom fáj, bár ez már egyáltalán nem újság …

És még mindig nem tudok annak örülni, hogy reggel nem kell az ébresztőre felkelnem …

Ez most túl sok volt egyszerre.

Ha tegnap nem lett volna az a lomtalanítás, lehet, hogy pihentebb lennék. De az mindig megvisel. A múlt használhatatlan dolgai, emlékei … végignézek rajtuk, megkérdezem magamtól, hogy használtam-e őket az elmúlt öt évben, és ha az a válaszom, hogy nem, akkor semmi esély nics arra, hogy a következő tízben kellenek. Azaz kuka.
Ugyanígy tettem egy csomó dologgal, ami nem használati cikk, csak egy-egy korszakom emléke … még mindig vannak, a kurva életbe … pedig annyit kidobtam már, de a zugokból, résekből, hasadékokból elő-előkerülnek … kimásznak, mint a zörgő csontvázak a szekrényből a lidércnyomás tetőfokának éjjelén … Takarodjatok innen. Semmi hasznotok már nincs. Nincs jogotok lenni az életemben!
Kuka.

A lomok kidobása fárasztó.
A csontváz mentesítés még fárasztóbb … mert akkor szinte saját magamból kell részeket kidobnom. De tilos őrizni őket. Egészségtelen.

Valaki eljött volna ma este, de neki is mondtam, hogy ahhoz én most túl fáradt vagyok. Sajnálom pedig. Na mindegy.