Valami elcsúszott az időben. Nem most, sokkal régebben. Megcsúszott talán a térben is. Az időbeli csúszás egészen durva. Ha megengedném, hogy fájjon, akár nagyon fájhatna. De a fájdalom nem más, mint luxus és pazarlás. Ha megengedném, hogy fájjon, a fájdalom ködében nem érezném meg az örömet, amit ad mindenek ellenére.

Szeretek örülni. Szeretek boldog lenni. Miért vágnám önmagam alatt a fát? Ha megtehetem, hogy az örömre koncentráljak, miért rontsak el mindent azzal, hogy a fájdalmat helyezem középpontba?

Miért mindig a veszteségen sírunk? Miért nem a nyereségnek örülünk? Könnyebb lenne sírni, mint nevetni? Nem hiszem. Jobb az Önsajnálat sarában dagonyázni évekig, mint lusta ártány?

Nem jobb repülni egy kört és a Szépség virágaiból az Öröm nektárát szürcsölni értékes percekig?

Az első igazi, mély tavaszi illatú este. A Természetnek mindig volt stílusa.