„Számomra idő van, el kell köszönjek. Kellemes éjszakát a továbbiakban. „

Istenem, milyen elegánsan fogalmazott, udvarias két mondat. Vajon mi lehet mögötte? Természetesen nem más, mint vereségem elismerése. A sorssal szemben persze.

De legalább játszottam …

Üres spulni a lelkemben. Érzelmi szál volt rajta, erős és hosszú. Teltek a hónapok, ez a szál letekeredett. Egyre messzebb és messzebb jutott. Talán ezer kilométerre is elég volt. Mert erős, stabil szál, lehet rá számítani. A spulni viszont csupaszon maradt. Most tekerhetem be valami kóckötéllel, rongydarabbal, hogy ne legyen olyan védtelen.

Cinizmus? Beletörődés? Vagy a sorssal szembeni játszma vereségének elismerése? Mindegy. Ugyanazt jelenti.

De legalább játszottam …

Most kivételesen magammal fogadok. Tíz az egyhez. Arra, hogy el sem fogja ezt olvasni.

Tartok tőle, hogy nyerni fogok.

Keressünk valami zenét. Nem, semmi sírós-picsogós és semmi olyan, amitől az ember tiz perc után réveteg tekintettel körülnézne valami alkalmas kötél után kutatva. Tehát Menyhárt Jenőt hanyagolom. Nem vagyok én mindig saját magam ellensége. Valamint szerintem a zenét nem arra találták ki, hogy az ember a segitségével módszeresen sírba, vagy legalábbis a depresszió mélyére kergesse önmagát. Lehet azt épp az ellenkezőjére is használni.

Életre.