Már a félelem se a régi.
Nyálkás, nyirkos köd az éjszaka közepén
és a világom peremén.
A cippzárral behúzott száj,
viasszal betömött fül,
kendő a szemen, jó sötét,
hogy ne lássak semmit.
A becsukott ajtók, lehúzott redőnyök,
néma telefon, kényszerített
csend.
A menekülés.
Nem várom el, hogy bárki segítsen.
Nem tud. A segítő kéz
most számomra megfoghatatlan.
De más se várjon el tőlem
semmit.
Nem tudok adni.
Legalább a sérült állatot
illik békén hagyni.
Hátha a sebei nyaldosása
még ad némi gyógyulást,
vagy legalább valami esélyt.
És most nem tudok
kedves lenni.
El akarsz jönni?
Hát gyere. Most megismered
a legrosszabb énemet.
Azt, aki akkor a legkedvesebb,
ha némán ül.
Mert akkor legalább nem szól
a száj bántó szavakat.
Most nem tudok
kipárnázott szépséget mondani.
Nem várom el,
hogy végighallgass, mert
már a beszéd is fáj.
Ne várd el, hogy
végighallgassalak, mert
már a hallás is fáj.
Ez nem depresszió, nincs
nekem olyan divatos betegségem.
Mindössze elegem van.
Mindenből.
A lelkemet marokra fogja
a félelem,
a mellkasomat a fájdalom,
de már a félelem se a régi.

Csak az a nyálkás, nyirkos köd
az éjszaka közepén
a világom peremén.