Becsukja a ketrec ajtaját, és lassan, görnyedten ellép onnan. Érzem rajta a
bánat szagát. Ez nekem is fáj. Utána lopakodom, átsurranok a lábai között, és leülök előtte. Nyávogva nézek föl rá.
– Mi a baj, Pamacs?
Ismét elnyávintom magam, fölágaskodom, és megfogom a térdét.
– Azt akarod, hogy fölvegyelek? Éppen te, Pamacs? Jól vagy?
Megint nyávogok. Leguggol, és magához emel. Meglepetésemre kissé engednek a fájdalom szorító fogai. Dorombolni kezdek. Ez a hang mintha őbenne is ellazítana a fájdalom patkányharapását, erősebben magához szorít – de azért nem túl erősen , és arcát a fejemhez nyomja. Érzem a bőre melegét. A keserű vizek fátyolén keresztül, mint az anyám és alomtársaim halványodó emléke, átüt testének édes illata.
Ahogy Merlintől láttam, fölemelem az egyik mancsomat, és megtapogatom az arcát. Sós víz potyog a szőrömre, de most valahogy nem veszem zokon. Még mindkettőnket mardos a fájdalom, de mintha enyhült volna az ereje. Aztán letesz a padlóra.
– Köszönöm, Pamacs! Szükségem volt rá, hogy valakit a karjaimba zárjak.
Ez is olyasmi, amit az emberek szoktak mondani, de ezúttal tudom, hogy komolyan gondolja. Nekem is szükségem van rá. ő egy gyógyító volt, vagy az lesz belőle. Nos, én is gyógyító vagyok. Mindketten ott vagyunk a megfelelő helyen – jóllehet ő még nem is sejti igazán. De ő emberhez képest még fiatal; majd megtanulja. Erről én tenni fogok.
Kikocogok oda, ahol az emberek meg a beteg barátaik várakoznak. Kész vagyok vigaszt nyújtani nekik, ha tudok; ez talán enyhíteni fogja az én fájdalmamat is. Oly kevés ideig ismertem egy lélekdalnokot, az elvesztése mégis gyötör, akár a felkarmolt orr.
Oly sokat tudnak ezek az emberek és oly keveset. Oly sokat elvesznek tőlünk – de oly sokat is adnak.

Susan Schwartz: Kritikus macskák

Hiába keresem, úgysem fogom megtalálni. Most ezt érzem. De találok tán másokat …