Defragmentált megint az agyam
Nevetséges. Vasárnap még semmi nem volt a bőrömön, most meg három nagy kerek, piros szélű valami, körülbelül kétszázforintosnyi méretű. Amik leginkább úgy néznek ki, mint egy legalább másfél hónapja kezdődő bőrgombásodás. A pszichoszomatikám megint szórakozik velem. Lassan beszélnünk kell majd a dolgokról. Hogy ezt talán ne. Már unom. Nem viszket. Ha kenem, elmúlik, ha nem kenem, akkor is, lényegében ugyanannyi idő alatt. Na most kenjem, vagy sem?
És ami még nevetségesebb, hogy a három nagy piros kör lényegében szimmetrikusan van a felsőtestemen, egy-egy a melleim fölött, a harmadik majdnem középen, mintha az én bőröm is egy tintapacás kép lenne. A lelkem még ebben is szereti valahol a rendet, a szimmetriát.
Legközelebb már táblázatokban fog rajzolni kiütéseket rám, és borderek is lesznek? Lehet. Két pixelnyi kontrasztos szegéllyel …
Vasárnap még semmi nem volt rajtam. No, mindegy. Majd eldöntöm, hogy kenem-e vagy sem.
Tegnap este elbőgtem magam BogárEmbernek. És elmondtam, hogy most nagyon hiányzik az anyukám. Jön a Karácsony, hétfőn olvastam egy szolnoki portálon, hogy nyit az Adventi falu, majd nemsoká a Karácsonyi is. És eszembe jutott sok régi Karácsony. Amikor anyával néha végigjártuk a faházak sorát, leginkább nem vettünk semmit, csak nézelődtünk, esetleg ettünk egy-egy szendvicset, ittunk egy pohár forró, citromos teát. És sétáltunk a kidíszített faházak között, gyönyörködtem a fényfüzérekben, a karácsonyi díszekben. És vártam a Karácsonyt.
„Te és a karácsony?” – valami ilyesmit kérdezett az este. Mert nem szokta ezt meg tőlem. Igen. Én és a Karácsony.
Nagyon hiányzik most az anyukám.
Aztán ma éjjel álmomban négy ember is voltam, párhuzamosan, két férfi és két nő, fiatalabbak és öregebbek, de valahogy mind én voltam bennük. És az egyik nővel történt valami, betegség, baj, nem lehet tudni, vagy valami rosszat tett, és le kellett vágni a karját. Hogy életben maradjon. Könyékben. És ő azt mondta, hogy senki nem nyúlhat hozzá. Majd levágja önmagának. Bal kezében fogta a kést. És rájött, hogy képtelen saját húsába belevágni. Nem a fájdalomtól félt. Hanem lehetetlennek érezte, hogy megtegye. El kellett fogadnia a segítséget. És mire feleszmélt, nemcsak a karja hiányzott, hanem a másik lába is valahogyan. Mert hogy azt is kellett. És ott ült csonkán, torzan. És azon gondolkozott, hogy érdemes-e így tovább élni.
És akkor rájött, hogy érdemes.
Jó nagy töredezettségmentesítést csinált az agyam.