Az előbb megint megkörnyékezett az az átkos ragaszkodási mániám. Rosszabb, mint egy virgonc kórokozó, egy nyomorult fertőző betegség. Néha itt cirkál a fejem körül. És figyel. Hogy mikor kaphat el újra. Mikor kaphatom el újra. Keserű könnyeket akar csalni a szemembe. Amik fájnak, mert minden cseppjük tűként szándékszik beleszúrni a lelkembe.

Már majdnem engedek neki. De mielőtt kicsordulna az első gyémánt – Istenem, mekkora pocséklás lesz, ha most végigbőgöm a fél éjszakát … -, elindítok egy dögös boogie-t. És számolni kezdek. Vajon megérne a dolog két könnycseppet? Nem. És egyet? Még annyit sem.

Hát akkor? Nincs sírás. Nincs ragaszkodás. Dögös boogie van. És vagyok én. Önmagamnak. Ha normálisan viselkedem, akkor a legjobb társaság. -mosoly

Aztán a dögös boogie (Swanee River Boogie Woogie) hallgatása közben eszembe jut: ha így haladok, komolyan kell félnem attól, hogy egyszer eljutok a szolipszizmus legmélyebb bugyrába. -lol (A legostobább filózófiai irányzat, amiről valaha hallottam. Végletekig gyakorolt szubjektív idealista filozófia, mely csak a szubjektív „én”-t ismeri és tagadja külső világ létezését. Magyarán csak én létezem, és minden más dolog a saját tudatom terméke … Mamikám, hogy lehetett ekkora marhaságot kitalálni … )

Na nem, kérem szépen. Ennyire soha nem fogok meggárgyulni. És ennél a gondolatnál kezdek el a sírás helyett nevetni, valódi jóízűséggel. Önmagamon. Mert nemcsak a legjobb társaságom, hanem a legnagyobb szórakozásom is én vagyok. Még ekkora hülyét, mint én néha … -atyam