A válaszom egy levélre:

teljesen értelek. nekem a volt élettársam mellett volt részem ilyen érzelni függésben. most, hogy olvasom a blogom elölről, megint szembe kell néznem ezzel. sokszor úgy éreztem, hogy nélküle én egy semmi vagyok. persze ennek az érzésnek a kiépitésében oroszlánrésze volt a kedves úrnak.

nagyon nehéz volt a végén az az élet vele. amikor lelépett, szenvedtem, de az érzéseim nagyobb része volt a megkönnyebbülés. pár héttel azután, hogy elment, egyszer olyan hang volt a lépcsőházban, mintha a kulcsát zörgetné. no akkor nem az jutott eszembe, hogy bárcsak ő lenne, hanem az, hogy jesszusom, nehogy ő legyen … mert nekem már kurvára elegem volt abból a szenvedésből vele, ami az utolsó másfél évben a részem volt.

nem mondott ő egy rossz szót sem. mindig mosolygott. de olyan lebecsülő mosollyal senkinek nem ajánlom, h rám nézzen mégegyszer, mert szétverem a pofáját.

leginkább nem szólt hozzám, még akkor sem, ha valamit kérdeztem …

én itthon nem vagyok sokbeszédű, de néha nekem is van igényem emberi szóra. úgy éreztem magam, mint egy csorba, értéktelen szobadísz, amiről már a port sem érdemes letörölni

na ettől szeretném megőrizni a fiatal nőket, akik tényleg szubok. mert senkinek nem kivánom.

régen sok nő irt nekem hálálkodva, h az én blogom motiválta őket arra, h szubok legyenek. na akkor kezdtem elgondolkodni a felelősségemen. persze el lehetne intézni azzal, h senkit nem biztattam rá, mindenki felnőtt ember. de ez szerintem nem teljesen igy van. mert évekig áradoztam róla, h ez milyen jó …

és mikor erre rájöttem, nagyon szarul éreztem magam. kettő fiatal lányról konkrétan tudok, mert követtem őket a blogjaikban, akik igy lettek szubok. repkedő boldogság az elején, aztán meg a teljes érzelmi meguralás. na akkor határoztam el, h leirom én ennek az egésznek az árnyoldalát is. a saját életemből.

ha 100 olvasóból legalább egynél időben megcsendül a vészcsengő, akkor már megérte