Jön az ösz … már érzem az éjszakákban. Nem baj. Régen sose szerettem az öszt. Most meg – két éve – valamiért kezdtem megszeretni. Amióta Övele élek. Nagyon furcsa. Sose gondoltam, hogy egyszer valaha is szépnek találom majd ezt az évszakot. Olyan jó, hogy Ö van nekem. Nem gondoltam, hogy létezik ilyen boldogság is … az a béke, ami most van a lelkemben. Még az öszt is képes volt nekem megszépiteni.

Kicsit hüvös van. Érzem a karomon, hogy borzongat. És ilyenkor arra gondolok, hogy mindjárt megyek lefeküdni, és odabújok Mellé, a meleg, biztonságot adó teste mellé. És már nem is fogok fázni. Egy kicsit sem. Soha nem szerettem összebújva aludni senkivel sem. Zavart az a mértékü intimitás. Most meg egyszerre természetessé vált. Ez is furcsa kicsit. Mennyit tud változni az ember lelke egy szerelemben … Rengeteget.

Remélem, hogy boldog mellettem. Mert én az vagyok Vele. Mindenben. Édes Egyetlenem.

Elövettem a melegebb takarót. Olyat, ami már Rajta is van. Igy még az ágy látványa is jobb … két egyforma takaró … Szeretöm, társam, életem párja, lelkem mélyén a férjem – az egy, aki soha nem volt és nem lesz, de mégis az egyetlen igazi férjem -, az én Drágám, Egyetlenem.