Nemrég csináltam egy új fejléc képet, amin ez a mondás rajta van. Ha jól emlékszem, két ünnep között.

Néha persze nehéz kitartani mellette. Soha nem hitegettem magam azzal, hogy én egy napsugaras mosolyú, békés szivű, halk szavú, korlátlan diplomáciai érzékkel megáldott örök optimista vagyok. Mert nem vagyok az. Az a bizonyos fekete madár … nemcsak én vagyok. Hanem fölöttem is száll néha, kitartóan … és ocsmányul károg minden csúnyaságot a fülembe … De az a fekete, bús károgású madár is én vagyok sajnos … Magam felett repkedek …

És néha úgy érzem magam, mint az a Facebook-on minap olvasott három madár …

Ha három madár volnék, nézhetném hátulról, hogy hogyan repülök saját magam előtt.

Igy elsőre egy butuska és nem is jó viccnek hangzik. De ha jobban belegondol az ember – és én belegondoltam … – ez nem igazán vicc. Megteszi ez egy igen keserű mondásnak is a magányosságról … Mint ahogy nekem mostanában egy kissé arról is szól … Keserű vagyok. Napok óta. Lehetne találni okot rá, persze … de oly igazságtalanság lenne ezt bármire, bárkire ráfogalmazni … Nem lenne tisztességes dolog. Mert az ok sehol máshol nincs, mint önmagamban. Nem kell ebből egy apró grammnyit se a külvilágra fogni … tényleg nem lenne korrekt dolog …

Önmagamat kell elképzelni három példányban, hogy lássam, hogy repülök … hogy ne legyek magányos, forditsuk már le ezt a dolgot becsülettel, nem szégyelve, ami sokszor van … Néha kibaszott szomorú érzés. De mit tegyek vele? Kisirom egy kicsit rajta magam … itt, a konyhaasztalnál, lehetőleg úgy, hogy más ne lássa. Ne legyek senki terhére vele. Mert segiteni úgysem tud senki … Főleg a gyerekem ne lássa. Mert nem akarom, hogy túlzottan féltsen, hogy valami bután értelmezett kötelességtudat itt tartsa mellettem … akár a mindennapokban, akár az egész további életében. Azt akarom, hogy tudjon leválni rólam. Tudjon elmenni, amikor itt lesz számára a megfelelő idő. És élje a saját felnőtt életét. Amit ne nyomoritson meg az én létem. Mert nem azért szültem, hogy majd legyen valaki, aki öregkoromra gondoskodik rólam …

Sokszor hallom ezt … és az erkölcstelenség csúcsának érzem … az önzőség tetejének.

Nem is fogom engedni, hogy bármikor is feláldozza a felnőtt életét miattam … még egy hetet, egy napot sem. Már régen megirtam a végrendeletemet … Nem kellett volna. Mert egyedüli gyerekem. És automatikusan mindenen az övé lesz halálom után. De van egy bekezdés abban a bizonyos végrendeletben. Ami nem is végakarat, hanem egy parancs. És ezt ő is tudja. Ez arról szól, hogyha bármikor a hátralévő életemben akár testileg, de főleg szellemileg olyan állapotba kerülnék, hogy ápolásra szorulnék a végig, akkor ezt tilos felvállalnia. Köteleztem és megeskettem arra, hogy ha ez bekövetkezik (mert be fog, tudom), ne fogalkozzon azzal, hogy majd akkor mit dumálok. Mert még az is lehet, hogy elbutultan kigyót-békát fogok rá kiabálni … hanem igen gyorsan szerezzen nekem egy helyet valami átlagos szociban. Tegyen be minél gyorsabban. És élje az életét. Mert nekem csak arra volt jogom, hogy életet adjak neki. De arra nem, hogy „elvegyem” tőle -mosoly

Hogy miről is jutottak ezek az eszembe? A napi lélekmelegitő, a Napsugár idézetéről:

A remény nem törött szárnyú madár, s a valóságot megálmodni szabad, sőt szükséges is
Fekete István

Mindenesetre elég kesernyés poszt lett ez. Olyan, amilyen a napom is volt. No de semmi baj … a bajok nem itt kezdődnek. És a holnapi miért ne lehetne jobb?

Dum spiro, spero -mosoly