Dumm … dumm … dumm …
A vén vasorrú banya a tűz mellet üldögél, ölében egy macska, persze fekete, mert fontos a stílus. Simogatja a puha bundát és emlékezik a tűzben égő fahasábok pattogásának zenéjére.
———
A szopós kurvám vagy, tudod-e?
Tudom.
Beültek a kocsiba, kerestek parkot, erdőt, néha egy bekötő utat a négyes mellet, mert ott az igazi szopós kurvának lenni, mert fontos a stílus. És az sem volt gond, ha az a bekötő út jól belátható volt az elhaladó autósok számára.
———
A macska megunta a törődést és leugrott az öléből. Vajon kit simogasson most?
És meglátta maga mellett a békát, azt a kis zöld szemtelent, aki nap mint nap mellkasát felfújva peckesen nézett rá. Mintha ő lenne az úr a házban.
Kezébe vette. A zöld mellkasra tette kérges kezét. Mi ez dübörgés? Mi ez a dobogás? Dumm … dumm … dumm … Meglepődve érezte a szív dobbanásait. Mekkora szive van ennek a csöpp kis lénynek …
Ha megcsókolná, királyfivá válna?
Ha megcsókolná, ő királynő lenne?
Nem. Ilyesféle csodák nincsenek már a mesékben. Maradna ő a banya, a másik a béka, csillogó szemével és a hatalmas szivével.
——–
Hajnalban arra ébredt, hogy csend van. Nem szól a zene, amit este folyamatos ismétlésre állított és ami végig szólt. Dumm … dumm … dumm. A férfi a félsötétben épp leállította a gépet.
Már idő van?
Nem, még van egy óra.
Aludtak tovább.
Aztán eltelt az óra. A férfi indult. Egy csók. Soha nem szokták megbeszélni, mikor találkoznak újra. Mindketten úgy vannak vele, bizzuk a sorsra.
Aludt még egy órát. És tovább álmodta a mesét a banyáról és a békáról azzal a hatalmas szivével.
Dumm … dumm … dumm …
Játszótárs a Sors
„Miért akarod, h ennyire „függj” tőlem? Mert ez az … És belegondoltál már abba, hogy mint minden kettőnk között, ez is kölcsönös? Ha te függesz tőlem, én is függök tőled ….”
„Ha használni akarsz.”
„Ha TE akarod, hogy használjalak … Mindketten próbáltunk már kimenni ebből a kapcsolatból, többször is. Én még többször … És eddig nem sikerült.
Háromszor menekültem …. miattad. És háromszor mentem vissza. Miattad. Pedig akkor még nem is találkoztunk …”
„A sors…”
„Izélje meg a sors … Pár napig nagyon jól elvagyok nélküled… De aztán már nem. Én már nem akartam senkitől igy függeni …”
„Én meg pláne nem …”
„Akkor most értékeljem úgy, hogy kicseszett velünk a sors?”
„Ki tudja …”
Sorsszerűség. Eleve elrendelés. Van olyan, aki hisz abban, hogy ilyen létezik? Hogy akadhat olyasféle konstelláció a világban, amiben van valahol két ember, akik felől úgy rendelkezett a Sors, hogy egyszer mindenképpen találkozniuk kell?
Még a kérdés vége is lóg a levegőben. Nemhogy a válasz.
Mert mindez csak fikció.
A Sorsról, mint játékostársról …
Egy bontott kóla az asztalon
Este várta a Mikulást. Nem úgy, mint gyerekkorában. Valahogy máshogy.
Nem gyújtott gyertyát és nem pucolta ki a cipőjét. De bekente a lábát testápolóval. Mondom, hogy már nem úgy várta, mint régen. Változnak az idők, máshogy kell készülni.
Éjfél. Vajon hol jár már az a Mikulás? Hiszen rég elindult. Kocsival jön, a mai Mikulások már nyugdíjazták a rénszarvasok húzta szánt.
Épp öt perce kezdett aggódni, amikor csöngettek. Megjött a Mikulás.
Finom a csókja. A nő letett elé egy szaloncukrot:
„Ez az én személyre szabott Mikulási ajándékom neked. De csak egy szem, mert rossz fiú voltál és egész héten csak idegesítettél a marhaságokkal. Nem érdemelsz most többet.” – mosolyog mindkét szempár és a Mikulás is előveszi az ő ajándékát, csoki, de szereti a csokit, Istenem … úgy, mint gyerekkorában.
Kezdte törni az édességet. „Ez a tiéd, ez meg az enyém.” „Azért adod, hogy felhizlaljál?” „Persze. És ne én hízzak tőle.” – már nevetnek …
* * * * * * *
Elmúlt az éjszaka. Reggel odabújt a férfi oldalához és hallgatta még egy ideig a szuszugását. Hadd aludjon. Aztán keze a takaró alá tévedt és megkereste ott lenn azt a finom, kemény dolgot … „Kivánom a kezedet.” Fogod te a számat is kivánni, kisbarátom – gondolta a nő kissé kajánul.
* * * * * * *
Később mégiscsak felkeltek. A Mikulásnak lassan indulni kellett.
Nem sok maradt utána. Egy mosoly az arcon, némi meleg a szívben és egy bontott kóla az asztalon …
Amikor abban a kapcsolatban éltem, ahol megismertem a BDSM-et, imádtam azt a pasit. Olyan volt nekem, mintha isten lenne, vagy legalábbis Isten után az első. Azt hittem, hogy ha elvesztem, meghalok. Nincs utána élet. És nincs BDSM nélkül sem élet. Nem tudtam volna elképzelni ő és az nélkül.
Közben néha egyre jobban féltem. Magamtól. A saját vágyaimtól. Mert egyre extrémebbek lettek. Már olyanokról álmodoztam, hogy milyen jó lenne egy jel a testemen, leginkább beleégetve, mint O-nak. És a mazochista vágy is egyre nőtt bennem. Persze, hisz ugyanolyan hatás eléréséhez egyre magasabbra kellett emelni az „adagot”. A fájdalom, a kín és a megaláztatás adagját. Jól írtad, olyan ez, mintha drogos lenne az ember … És a vágy mellett a józanság perceiben egyre jobban féltem. Hogy hová vezet ez? Milyen magasságba (vagy inkább mélységbe?) fogok még vágyni?? Hová jutok???
Aztán végetért.
Nem volt már se a pasi, se BDSM. Egyik napról a másikra.
A történet egyik befejezésében O meg akarja ölni magát … és Sir Stephen engedélyt ad rá…
Én nem akartam magam megölni, de élni sem volt kedvem. Nap mint nap mint egy gép csináltam a dolgom.
Nem kértem senkitől segítséget. Nem mertem volna ezeket elmondani. Attól féltem, valószínűleg joggal, hogy hülyének néznek.
Esténként leültem hát és párbeszédet folytattam magammal. Én voltam az, aki kérdez, és az is, aki válaszol. Átbeszéltem/tünk mindent. A jelent, a múltat. Nem tudom már, meddig tartott. Nem volt túl hosszú idő. Egy valós segítségem volt, egy barát, messze valahol az internetes világban. Ő is kérdezett és én válaszoltam. Neki és közben magamnak is.
Nem tudom már, mikor szakadt el az a fonál, ami olyan erősen kötött a BDSM-hez. Szép lassan bomlott elemi szálakra. Mindig egy szál pattant el csak, majd jött a következő.
És elkövetkezett az a perc, amikor csodálkozva gondoltam vissza a régi Varnyura. És kicsit döbbenettel. És feltettem a kérdést: normális volt az a nő? A választ is megadtam: nem. És már nem értettem őt …
Felszívódott minden szál, ami a BDSM-hez kötött. Pedig az én lelkemben az életforma volt, nem játék. Megszakadt a hormonális kötés is. Persze idő kellett hozzá. Már nem hiányzik a fájdalom. Nem hiányzik az endorfin gőz az agyamban.
Itt már régen csak a társasági funkció miatt vagyok. Nem keresek. Nem vágyom se szubságra, se dominaságra.
Legfeljebb egy normálisabb pasira, akivel még beszélgetni is lehet … Persze azt itt nem fogom megtalálni.
hol van egy következő?
mindig igy járok a pasikkal. az elsőtől kezdve
az elején érdekes és izgalmas. mert mindig bevonzom az olyan pszichopatákat, akik kellemes, csábító modorúak. de ennek persze ára van, mint mindennek az életben.
kihasználnak. megkeresik a gyenge pontjaimat – nem túl nehéz egy átlag intellektusú ember számára – és balekot csinálnak belőlem.
nem baj. hiszen én engedem. ha nem lenne belőle valami érzelmi hasznom, biztos nem engedném.
de ahogy jön a rádöbbenés, hogy a soros kapcsolatban épp hol és miben vagyok én a balek, onnantól unalmassá kezd válni az egész. mert megkopott már régen a csábító modor, nincs, ami benne tartson az ilyen kiürült viszonyban. mert ilyenkor már csak a saját balekségem marad
olyanná válik minden, mint egy üres csigaház. kong az ürességtől
akkor azt mondom: Isten veled, barátom. menj békével, nincs szükségem rád tovább
és nézem, hogy megint ül egy a képzeletbeli repülőn, ami teljesen eltávolítja tőlem
aztán körülkémlelek
hol van egy következő?
Két csokizabáló perverz állat
Olyan nincs, hgy egy gyerek ne kapja meg, amit szeretne karácsonyra. Még akkor is, ha már egy kifutott termékről van szó. Nem tudja érte bejárni az országot. De ott van a barátja. A Google. És a telefon.
———-
Már másodszor gyúlt fel a karácsonyi fényár a kicsi fán. Amióta együtt vannak. Másodszor? Telik az idő. Pedig mintha most lett volna, amikor az a … nem is tudott akkor se rá jó és kellően sértő szót találni … barom belekötött. Mit akar ez tőlem? Mit kötözködik? Azt sem tudom, hogy kicsoda. És mi baja velem …
Moderáljunk. Pedig nem szokott. Az az elve, hogy a vélemény szabad.
———-
Miután elment, nekiállt, hogy megigazítsa az ágyat. Mosolygott, amikor meglátta, hogy egy csipesz ott maradt a lepedőn. Még az éjjelről. Pedig nem is akarta elővenni. Most a másik kérte. Azt nem lehet mondani, hogy nem figyelmeztette az elején … „Tudok belőled mazochistát csinálni …” Nem hitte el. Pedig nem nagy kunszt. Némi gyenge fájdalom, összekötve egy sokkal kellemesebb és a fájdalmat felülíró élvezettel. És az agy össze fogja kapcsolni. Pavlov. Tanítják az iskolában. Már az általánosban is biológiából. Feltételes reflexek.
———-
Egy angyalkás kis csoki. Mit adjon neki karácsonyra? Ne legyen drága, de személyes legyen. És szeresse.
———-
Egy doboz bonbon. Amit reggel kapott a Boldog Karácsonyt kívánás mellé. Ne legyen drága, de személyes legyen. És szeresse.
Két csokizabáló perverz állat …
———-
„Menj, mert becsuk az a bolt az ország másik részén. És vigyázz magadra.”
Vajon sikerül-e neki odaérni időben? Mert eltette azt a bizonyos kifutó terméket, amit sok bolt készletéből talált meg egy kedves hölgy a telefon másik végén. Valószínűleg ő is tudta, milyen az, ha egy gyerek nem kapja meg karácsonyra, amit nagyon szeretne.
„Megvan! Köszönöm, hogy segítettél keresni.”
„Örülök. Az a minimum, hogy segítettem.”
———-
Boldog Karácsonyt. A Kis Jézus nemsoká megszületik. Hogy megváltást és szeretetet hozzon közénk. Újra és újra, minden évben, december 24.-én.
– Most nagyon komolyan: ha Te úgy akarod, abbahagyjuk.
– Már beidomítottál annyira, hogy a farkam feláll tőled és arra is, ha használsz.
– Nem válaszoltál, kedves.
– Sőt, odáig terjedt a nevelésed, hogy az agyam a rabszolgád akar lenni.
– Mondtam, hogy ez lesz belőle. Mindketten kötődünk. Mindketten rabszolgák vagyunk. Egymáséi …