Az erdő senki-nem-járta mélyén a régi kunyhó ajtaját kinyitja az őszi szél.
Csend és üresség. Poros minden. Az öreg szalmazsák az ágyban, a kecskelábú asztal, a rozoga szék. A padló is poros.

A huncut szél játszani kezd a porral. Talán takaritani akar? Keveri-kavarja, csűri-csavarja. Egy kupacba hordja. Egy ócska kendő van a földön a ház közepén. A szél megtölti a porral. A kendő lassan megmozdul és felemelkedik … boszorkány alakot ölt.

A Boszorkány hosszú álomból ébred. Károgó nevetéssel idézi fel, hogy mit álmodott: megint ifjú hercegnő volt egy ideig.
De jó, hogy csak álom volt. Kinőtt már régen a hercegnői korból. Nem neki való. Meghagyja a fiataloknak … A hercegnők olyan sérülékenyek. Minden aprócseprő dologtól sírásban törnek ki. És elszánt lélekkel mást sem csinálnak, csak a herceget várják a fehér lován. Micsoda időpazarlás.

Kinyújtóztatja öreg tagjait és megállapítja, hogy sokkal jobb Boszorkánynak lenni.
Összehúzza a vállán a régi kendőt, megropogtatja a derekát és nekiindul az őszi erdőnek. Hisz ilyenkor a legjobb varázsbogyókat szedni.
És persze békát keresni.