Álmos voltam, lefeküdtem aludni.
Azon járt az eszem, hogy még mindig meg tudnék égni. És aztán bele tudnék dögleni. Utána a saját hamumat seperhetném, keverhetném vízzel, hogy megint valami használhatót gyúrjak magamból.

Örülhetek, hogy nem gyúlékonyra állitottam magam már régen.

Az égés valahol jó. A lobogó láng, ami felkorbácsolja a vért, ami elveszi a józan észt, ami Napot fest még a felhős égre is, amitől izzadtságban úszik a lélek a legnagyobb hidegben.

Csak aztán nem jó. Túl fájdalmas. És az égési sebek nagyon lassan gyógyulnak.
Túl sokszor voltam már főnix. És nem tudom, hogy egy ‘éghető’ madár hány lobogásra van kalibrálva …

A Boszorkány feje fölött valami kis légypiszokszerű, repdeső valami keringett. Muslica lenne? De honnan, hisz tél van. Felvette az ókuláréját és megnézte jobban. Az anyádat, te kis geci. Hogy kerültél ide?

Cica! Tedd a dolgod – szólt a lustán heverő macskának. – Zsákmány a levegőben!