Aludtam most délután egy nagyot. És újra azzal az érzéssel ébredtem fel, hogy végre megint szabad vagyok. Csoda jó érzés.

Egész életemben a kapcsolatokért, a kapcsolatokban harcoltam. És leginkább önmagammal … Száz körömmel, görcsösen ragaszkodtam mindenhez és mindenkihez. Mert kapcsolat-függő voltam. Kezdve az anyámmal, akit súlyos betegségében közel három évig nem engedtem meghalni … pedig ő már nagyon ment volna. Folytatva az összes partnerkapcsolatommal … Ragaszkodtam, és hogy megtarthassam, ami az „enyém”, inkább erőmön felül átvállaltam a dolgokat. Vállamra vettem az összes terhet, megcsináltam. Abban a balga reményben, hogy majd ennek meglesz a „jutalma” és „megtarthatom” őket … Nem vettem észre, hogy ez volt a veszteséghez vezető út … Milyen sok ember életét tettem ezzel nehezebbé …

És igen, önmagammmal harcoltam. Mert elhitettem magammal, hogy nem tudok nélkülük élni. Mert azt gondoltam, hogy nélkülük én egy senki vagyok. És hogy ez jó nekem. Noha benn a mélyben nem volt jó. Mert a függőség csak látszólag adott élvezetet. A mélyben, lenn a tudat sötétjében viszont szenvedtem tőle … Épp a függéstől. És a görcsösen akarástól. A harctól. Azaz önmagamtól.

El sem tudtam képzelni, hogy kapcsolatok nélkül sem lehetek magányos … én, az Istenhivő. Pedig tanultam. Akivel vele van az Isten, az nincs egyedül sohasem. Még ezt sem tudtam igazán a magaménak érezni. Jobb lett volna pedig, ha legalább ezt elhiszem. És megértem. És megélem. Mindenkinek jobb lett volna. Mert a túlzott ragaszkodásommal, az állandó tüsténkedésemmel – ami ellen viszont ezerszer tiltakozott a szervezetem!! – nemcsak a magam, hanem a mások életét is sokszor megkeseritettem …

Önmagammal, önmagam ellen harcoltam. Mert képtelen voltam meglátni és megérteni, hogyha itt vagyok én önmagamnak, akkor már nem lehetek magányos. Mert épp elég az, ha

„önmagam hite vagyok önmagamban”

És azt sem bánom, ha ez a szöveg most bárkinek azt sugallja, hogy átmentem nemtörődömbe, vagy nem ragaszkodóba. És utólag átolvasva mérhetetlenül egoista dumának tűnik.

Pedig nem az.

Idézzük csak fel azt az érzést, amivel felébredtem … Szabad vagyok. Istenem, de jól érzem most megint magamat.