Olyan az agyam most, mint egy sok sávos és sok szintes autópálya. Csak a járművek folyamát látom rajta, nem tudom azonosítani az egyes gondolatokat.
Csak felvillanó fények a sötétben. És nem is gondolatok ezek még, csak érzések.
Azoknak is csak a szilánkjai.

Az a kétperces gondolatsor … aminek csak a kezdő és a végpontját fogtam meg. Mert köztük fél élet asszociációja húzódott. Ott van valami. Ott is.
Nem kellett volna akkor semmi közbe-gondolás. Épp elég lett volna a két végpontot nézni és azt figyelni, hogy mi a különbség és mi a hasonlóság. Mert a hasonlóság az, ami miatt azt éreztem, vigyázni kell.

Van egy szó, amivel az egészet jellemezni lehetne? Itt és most? Igen, van. A gyengédség.
Csak nehogy a gyengédségből a gyengeségem legyen.
Valahol itt van a lényeg …

No, majd meglesz. Amikor már látom az autópályát és érzem a gondolatok sodró lendületű forgalmát, akkor már közel a ‘megoldás’. A válaszok készen vannak. Csak meg kell találnom önmagamban.

Délután aludtam egy keveset. És azt álmodtam, hogy van egy takaros, magasocska sarkú cipőm. Vettem. És próbálgatom benne a járkálást. Ó, hogy az a …
Amúgy gyönyörűséges szimbólum az a cipő. Amiben még gyakorolni kell. Van pár jelentése.