Van egy kép a Facebookon, – Amira fotója – amihez az előbb ezt a kommentárt irtam:

Sokat gondolkoztam, hogy leirjam-e, amit most fogok. Leirom. Néha megnézem a fotóidat, gyönyörködök bennük-benned. A műtermiekben és a cilvil, hétköznapi fotókban is. Aztán mindig megdöbbenek és elszomorodok, hogy volt egy ember, aki nem értékelte benned sem a jót, sem a szépet, sem azt a küzdő, harcos szellemet, amivel a bajokban is mindig a viz fölött tartottad a fejed … a családod érdekében. Az az ember nem érdemelt meg Téged.

És most továbbgondolom. Nyolc évet éltek együtt. Ha annyira rossz volt annak az embernek, akkor miért? Mert a következő három és fél évben mást sem hallottam erről a nőről, csak az állitólagos hibáit. Valódi jó szót semmit. Mert az az egy dolog, amiben nem lebecsülőleg nyilatkozott erről az asszonyról, nem igazán nevezhető valódi dicséretnek: „Jól tud főzni.” De még ezt a kétélű dicséretét is nivellálta azzal, hogy rögtön becsmérelni kezdte azt a bizonyos barackos csirkét (ha jól emlékszem), ami mellett nem várható el, hogy egy komoly és nehéz munkát végző férfi ember dolgozni tudjon …

Nekem mindig az okosságomat dicsérte … de az is mily kétélű volt. Mert ha gondolkozni akartam – úgy istenigazából -, akkor mindig azt kaptam, hogy ne gondolkozzak, csak csináljam azt, amit mond. Magyarán csak mindig nyomjam azt a kurva Next-et. Bennem sem látta meg a valódi értékemet. Vagy ha meglátta, csak lebecsülte. Vajon miért?

Aztán néha meg szoktam még nézni egy fényképet. Egy másik nő képét. Csinos alkat, kedves arc. Egyszerű embernek tűnik a szó legjobb értelmében. Nem ismerem. Nem is fogom soha. De sajnálom. Mert arra gondolok, hogy abban a nőben majd mi nem tetszik neki egy idő után? Mit akar majd elvenni tőle, mit akar majd kiirtani belőle? Hogy az általa vágyott bólogató Juliska imázsnak megfeleljen.

Tiszta szivemből kivánom, hogy boldogok legyenek.

De ha mélyen magamba nézek, oda, ahol csak az őszinteség létezik … hát ott bizony az van, hogy leginkább a nőnek szurkolok -mosoly