Van egy pad a ház előtt. Hazajövet ma leültem. Néztem a rügyező fákat és emlékeztem …

Három éve is itt ültem. Telve reménnyel, titkos csodákkal. És azzal az ostoba vággyal, hogy talán még kapok egy lehetőséget az élettől …

Talán kaptam is. Talán sokszor kaptam már. De mindig minden elromlott. Oly könnyű ezt mondani. Miért nem mondom ki végre az igazat? A dolgok csak úgy nem romlanak el. Kellettem ahhoz én is. Főleg én. És csakis én, senki más.

Mindig mindent elrontottam. Végiggondolva az elmúlt évtizedeken, csak a kudarc. Amit mind egy csődtömeg okozott. Aki én voltam.

Fogadd már el, te vén hülye, hogy a magánéletedben mindenre alkalmatlan voltál. Sorban tönkretettél mindent magad körül. És mindenkit.

Főleg az utóbbit sajnálom. De már ezzel sem kezdhetek semmit igy utólag. Egy sajnálommal ezt úgysem lehet megváltani. Unforgiven. Nincs bocsánat.

… volt egy éjszaka régen, hét éve, egy lepusztult házban … amikor egyedül voltam … és annyira mindegy volt már minden, hogy még az ajtókat sem csuktam be éjszakára … nem volt már semmi fontos dolgom, amit bárki is elvihetett volna tőlem … akkor kellett volna megtenni valamit … kinyitni a gázt, egy gyufa lobbanása és vége. De még arra is gyáva voltam … És ezzel az életre itéltem magamat.

Hát akkor most már viseljem.