Istenem, de régen ittam. Valaha nagyon szerettem. Ünnepi ital volt a mindennapokban is. Hangulata volt …

Emlékszem, amikor 33 évesen „összefutottam” Andriskával sok-sok év után. Együtt jártunk iskolába. Jó barátok voltunk. Sokszor egy ágyban aludtunk. És soha nem volt köztünk semmi … Mint évek múltán kiderült, mindketten a világ legnagyobb barmai voltunk, hogy akkor nem tettük meg, amit valahol a lelkünk mélyén mindketten akartunk. Csak soha egy szóval sem emlitettük egymásnak … Ha ki mertük volna mondani, most nem itt irnék blogot. Vagy már rég nem élnék, (mert az akkori életmódunk mellett erre kőkemény esélyünk lett volna) vagy a világ másik végén lennék. És az lennék, ami mindig is szerettem volna lenni … Vele, mellette megtehettem volna. És ő is mellettem. De visszatartott minket valami igen ostoba módon értelmezett tisztesség.

És mint jóval később kiderült, mindketten megbántuk, hogy azt a bizonyos pár szót csak a lelkünk sikoltotta. Mert mindketten tudtuk, hogy együtt képesek lettünk volna a csúcsra érni, abban, amit imádtunk, ami az életünk volt, és amihez lett volna elég tehetségünk …

Elbasztuk.

Aztán 9 év múlva egy tavaszi szombat délutánon – épp a gyerek általános iskolai farsangi báljára készültünk – csöngettek. Ki a franc az? Mert nemsokára indulni kell. Még dühös is voltam. Kimentem a kapuhoz, kinyitottam. Ott állt. Hosszú fekete kabátban, öltönyben, kurva elegánsan, ugyanaz a szőke haj, csibész félmosoly. Én csak annyit tudtam kinyögni:

– Hát Te, Andriska?
– Két diploma és három házasság után itt vagyok.

Három gyönyörű hónap lett a miénk. Szinte minden este mentünk valahova. Kiöltözve, oly elegánsan, mint tán még soha, végigjártuk a várost. Miénk volt az éjszaka. Ő fekete öltönyben, fekete ingben, én fekete kisestélyiben, az osztályon felüli helyektől az utolsó lepusztult rock kocsmáig mindent végigjártunk. A feketére festett falú kocsmában a lekoppant csövesek tátott szájjal nézték az eleganciánkat. Úgy tudott rendelni, mint egy király … mint ahogy az is volt … csillagjegyét tekintve oroszlán … és évek óta a lelkem királya. Szinház, mozi, vacsora, pezsgő …

És jött egy olyan éjszaka, amikor hazavittük azt a pezsgőt … ültünk ennél az asztalnál, ahol most is irok, fények leoltva, az asztalon csak a gyertyaláng remegő lobogása, ahogy a meleg tavaszi szél érintette lágyan. És már órák óta fogta a kezem, én az arcát simogattam és elmondtunk mindent egymásnak, ami akkor régen ki nem mondatott. Ajka a számon, nyelve nyelvemet kereste, mohón, éhesen. Tiz év el nem csókolt csókjai mind ránk vártak. Aztán kézenfogva át az udvaron, le a kis szobába … és megtörtént az, aminek már akkor rég meg kellett volna történnie … az övé lettem. Az első és utolsó alkalom, hogy férfi előtt térdeltem, hogy számmal gyönyört szerezzek neki. Azóta sem tudom, mi késztetett, hogy letérdeljek. Mert nem volt ott semmi parancs … csak a belső késztetés, hogy előtte, mint király előtt térdre essek …

Aztán lassan eltelt a három hónap, amit az Élet nekünk, kettőnknek adott. De sose felejtem el … és biztos nem lehet véletlen, hogy még sose irtam róla, arról a bizonyos pezsgős, gyertyafényes éjszakáról …

… és arról sem, hogy reggel, amikor kikisértem az állomásra, a gyerek apja féltékeny dühödt bikaként rohant utánunk, Andriska leugrott a már induló vonatról, és értem verekedett … mert szeretett.

(Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy én félreállva figyeltem és veszettül élveztem, hogy értem verekednek )

…

Sok éve nem láttam … pár éve annak is, hogy telefonon beszéltünk már. A száma sincs meg. De van egy blogja. Mint nekem. (Nem, nem fogom belinkelni.) Már hónapok óta nem néztem. Most is úgy kellett a Google révén megkeresni. És amikor beleolvastam a blogba, megdöbbentem. Mert erre sose figyeletem fel korábban … A szlogenje csak annyi: „egy ember”. A Twitter profilomban ezt irom magamról: „only a simple person” … A blogja bevezetőjében egy mondat: „A blogom én vagyok.” A Facebook profilomban egy másik mondat: „És a blog Én vagyok”.

Mi lett volna, ha nem csak három édes hónap jut kettőnknek közösen az életből …

… egy pohár pezsgő … de rég nem ittam, hosszú évek óta nem. Mert amig ITTAM, már drága lett volna … és gyorsabban ölt a napi kommersz vodkamámor … Később hiába kóstoltam már, a pezsgő – mint királyi nedű – előtt hitelem eljátszva … fejfájás volt az ára egy pohárnak is …. Lemondtam róla, gondoltam, örökre …

Három hete – aznap költözött – este késő volt már, de a gyereket görkorival ugrasztottam egy üveg pezsgőért. Először nem akart menni … azt mondta, hogy ez olyan, mintha az ex kárára koccintanánk. És azt nem akarja …

Mondtam, nyugi, kislányom, te meg én olyanra sose iszunk. És ezzel a mondattal öntöttem a gyöngyöző italt – királyok itala, a gyerek is szereti, ő is oroszlán – : Emelem poharam mindenki boldogságára, de senkinek sem kárára 😉 És megittuk kettesben azt az üveg pezsgőt. És kissé meglepődtem, hogy nem fájdult meg a fejem tőle.

… egy pohár pezsgő …. de rég hallottam ezt a számot. Már rég kerestem, most megtaláltam. Amikor először hallottam, még csak 1976 volt 😉

Minden erre járó egészségére 🙂 És senkinek sem kárára.

Sailor – A glass of champaigne

… egy pohár pezsgő … most még annyi sem kellene. Mert reggel óta valamiért iszonyatosan fáj a fejem. Eddig nem is értettem, miért. Hisz ma már háromszor vettem be gyógyszert …

Aztán a wc-n ülve hirtelen megleltem a magyarázatot. És elhangzott a már obligát üvöltésem:
– Hol az a kurva betét?

Atyám … mindjárt 53 éves leszek. Más ilyen korában már többszörös nagymama és arra sem emlékszik már, hogy az ABC melyik pultján tartották a menstruációs betétet! Én meg még mindig

„ivarérett”

vagyok.

Emberek: nem illene már nekem kicsit öregednem?