„olyan fura álmom volt éjjel
ugráltam lefelé magas dolgokról
máskor is álmodtam már ilyesfélét
nem gyakran, de azé emlékszek rájuk
ott általában magas lépcsőfokokról ugráltam le, akár több fokot is átugorva
és mindig meglepődtem, hogy sikerül
de azokban az álmokban soha nem merült fel a tény, h beteg a lábam
na a mai álmomban igen
valami magas épületben jártam
és ki akartam menni
nem menekülés. egyszerűen csak dolgom volt valami és mennem kelett tovább
és az épület mellett álványok voltak
kisebb-nagyobb eltolásokkal
nem túl nagy magasságbeli szintkülönbséggel
és azt gondoltam, hogy meg kéne próbálnom azokon lemenni
úgy, mint a freerunosok
de közben meg tudtam, hogy beteg a lábam
és tépelődtem egy keveset
de nem sokat
és arra jutottam, hogy megpróbálom
és le tudtam menni
emlékszek az ugrás érzésére
és arra hogy sikerül
jó álom volt”

Én, mint egy álombéli sántikáló freerunner. Röhejes? Nem. Az életben is sokszor az vagyok.
És nem kérek sajnálatot. Senkitől.

Miért mondtam el most mégis másfél hónapos rettegésem? Hogy megkapjam a választ: nem kell félni. Nem szabad félni.