Na jó, leirom, hogy mi történt az utolsó másfél hónapban. Összesitve olyan kétségbeesett helyzetbe kerültem, mint amikor a második férjem mellett már semmim sem maradt és egyik napról a másikra éltünk és nem tudtam, hogy holnap miből fogok kenyeret venni.

A gyerekem lassan olyan mély krizishelyzetbe került, hogy pszichiáterhez kellett mennie.
Nem birtam nézni a mindennapos szenvedését. Minden könnye az én szememből is csorgott.
Nem tudtunk már enni, aludni. Nem tudtuk, hogy milyen nap van, a neten kellett néha megnézni.
Közben az egészségem is megromlott. Nem a térdem, az csak a szokásos. Állandóan zsibbad az egyik lábam, olyan, mint egy súlyosbodó érszűkület. És pár méter menés után olyan erős fájdalom van benne, hogy orditani tudnék. Abba kell hagyni a cigit, ha még használ valamit. Mert az amputált láb, műláb, de leginkább a tolószék nincs benne az opciós listámban. Én már nem tudnék megtanulni se mankóval, se műlábbal járni, maradna a tolószék. Nos, azt nem. Nem azt mondom, hogy végeznék magammal. Valószinűleg nem lenne erőm hozzá. De a lelkem feladná és nagyon gyorsan elvinne valami betegség.

Táppénzre nem mehettem, se szabadságra. Mert azon általában a kollégám volt.

A mindennapokban csak annyi energiám volt, hogy a munkámat megcsináljam, több már semmire nem maradt. Az internetre sem. Semmire és senkire.

Aztán a kollégám felmondott.
A másik kolléganőmet rákényszeritették, hogy mondjon fel.
Igy lassan már a munkahelyem léte is kérdésessé válik …

Ha valaki mégegyszer a gyerekemnek fájdalmat okoz, elhatároztam, hogy a saját kezemmel tépem szét. Nem érdekel, ha bárki azt mondja, hogy majomszeretettel szeretem, hogy rosszul neveltem, semmi nem érdekel. Csak az, hogy nem akarok könnyeket látni a szemében.

Nem akarok senkitől semmi kritikát. Ha jót nem tud mondani, biztatást és pozitivumot, akkor ne mondjon semmit vagy menjen a fenébe. És legyen kussban.

Közben jöttek a kölcsökérések. Mert nekem biztos van. Nem pár ezer, hanem hatvan meeg kilencven ezer. És amikor megmondtam, hogyy nem tudok adni, akkor a sirás, az érzelmi zsarolás, minden. És még igy is nekem van lelkiismeretfurdalásom, mert hozzájuk képest jól élek. Nagyon jól. Még.

És mindig, minden nap mindenki hozzám fordult minden bajával. Mintha még lenne bárkire, bármire is energiám.

De ki őrzi az őrzőket? Hát engem most Istenen kivül senki. Mert az az egy őrzőm, aki volt a távolban, – igen, te, BogárEmber, – nos az is elveszett. A bedöglött gépem, és a másikon nem szokványosan működő Skype.

Dióhéjban ennyi.

Ha BogárEmber akar még szóba állni velem, egy lehetőség mindig marad. Egy SMS. Az működik.
Vagy egy komment ide.