Elegem van a hülyékből, a tisztességtelen emberekből, az idióta, erkölcstelen politikából, a mindennapok küzdelmeiből, hogy a viz felett tartsuk a fejünket, elegem van a csalókból, a blogból, a weboldalakból, a fórumokból, az egész internetből, a télből, a folyamatosan toplista csaló kamaszból, akinek senki nem meri megmondani, hogy bazd meg, kisfiam, kapd össze már magadat és ne a Blogolon rinyálj, ne drogozz, egyél rendesen és tanulj, mert hiába vagy sérült lelkű – ugyan manapság ki a bús fasz nem az – de addig örülj, amig gyerek vagy és nem lesz a nyakadon egy egész felnőtt élet felelőssége … mert ha majd oda kerülsz, akkor tényleg lenne mit rinyálnod, de nagyon időd se lesz rá, mert ki fog lógni a nyelved attól, hogy fenntartsd magad és a családodat …

És elegem van a télből.
És főleg az életből, meg magamból.

Nem értem, hogy miért nem hagy itt a bús francba, fiatal ember még, minek rostokol egy ilyen vén, hasznavehetetlen hülye mellett, mint én. Miért nem keres magának egy korban hozzáillő fiatal nőt, aki mellett még sokat és akár boldogan is élhetne. Mert kizárt dolog, hogy boldog mellettem.

Szart se érőnek érzem magam néha. Sőt mostanában nemcsak néha, hanem mindig. És senki ne mondja nekem, hogy ez csak a téli depresszió, mert mindösszesen annyi, hogy reálisan látom a lehetőségeimet és az életem kilátástalanságát. Kibaszott messze van ez a depressziótól, nem más ez, mint a kőkemény realitás.

Nekem már nincs honnan kimásznom. Csak egy árny-arc vagyok a képkeretben és már rám tették az üveget is. És nem maradt erőm üvegeket törni …

PS: és leginkább abból van elegem, hogy megint kurva magányosnak érzem magam. Itt ülök esténként, néha órákig egy szót se szólnak hozzám, ha itt döglenék meg, tán észre se vennék egy jó ideig. Nem csoda, hogy megint állandóan azt érzem, hogy fázom. Mert egy kurva nagy hideg kő van bennem, a magány jeges köve, ami lassan megfagyaszt itt belülről. Nincs rám senkinek valódi szüksége, azt érzem. Mert ha lenne, akkor vetnének nekem néha pár jó szót, csak úgy, minden kérés nélkül. De legtöbbször csak akkor szólnak hozzám, ha valami kell, de azt a kutya se kérdezi meg, hogy vagy, te vén bolod, nem akarsz egy pár szót dumálni? Ha nem lenne a munkahelyem, naphosszat senkivel nem tudnék beszélni … Úgy érzem magam, mint egy szar senki közöttük. Legalább egy szobor lennék, valami giccses izé is jó lenne, mert akkor talán néha letörölné valaki rólam a port …

De csak egy ember vagyok a semmi közepén.

Ezeket nem azért irtam, hogy bárki is sajnáljon. Nem kérek senki sajnálatából. Tökéletesen tudom én magam is sajnálni önmagamat ilyenkor … Majdcsak jön egyszer a tavasz és kimászok belőle.

Az élet nem a biztonságról szól: kockázat nélkül nem lehet játszmát nyerni.
Agatha Christie

A barátság egy lélek, mely két testben lakozik
Arisztotelész

Ha jól belegondolok, egy barátom sincs …. De ez önmagam kritikája …. -sir

Elmondok egy történetet a háborúból, amit T. Texas Taylor mesélt el nekem. A történet hőse egy katona és egy pakli kártya.

A háború vége felé, megannyi harc, győzelem és kudarc után egy maroknyi túlélő végre eljutott a határmenti város katonai táborába.
Másnap vasárnap volt, így néhányan közülük templomba mentek.
Későn érkeztek, a mise már elkezdődött, ezért sietve foglaltak helyet. Mindannyian elővették imakönyveiket, mindannyian, egy katonát kivéve. Ő egy pakli kártyát vett ki a zsebéből, és elkezdte őket kirakosgatni maga elé.

Az őrmester, aki a fiúkat a templomba kísérte, ezt észrevette, és amikor visszatértek a táborba, a parancsnok elé vezette a katonát.

– Miért hozta ide a fiút, őrmester?
– Kártyázott a templomban, uram.
– Meg tudod ezt nekem magyarázni, fiam?
– Igen, uram.
-„Merem remélni, mert máskülönben szigorú büntetés vár rád.

– Nos, uram – tudja, egy egész éven át a tűzvonalban voltam, és nem volt velem semmi más, csak ez a csomag kártya. Bízom abban, hogy meggyőzöm Önt gondalataim tisztaságáról ugyanúgy, mint ahogy e kártyalapok csillapították szomjamat Isten szavai iránt, majd eképpen folytatta:

– Az Ász azt jelenti nekem, hogy felettünk egyetlen Isten van, a kettes eszembe juttatja, hogy a biblia két részből áll,
és a hármas – az a Szentháromság.

– A négyes? – a négy evangélista – Márk, Máté, Lukács és János, az ötös a lámpájukat megtisztító öt szüzet juttatja eszembe, igaz tízen voltak, de közülük csak az öt bölcs az, aki megüdvözült.

– A hatos – ennyi nap alatt teremtette Isten a világot, a hetes pedig a nap, amelyen munkája után megpihent.

– Amikor a nyolcast rakom ki, eszembe jut az a nyolc ember, akit Isten megmentett, amikor elárasztotta Földünket:
Noét, feleségét, három fiát és feleségeiket.

– A kilences a leprásokat juttatja eszembe, akiket Isten meggyógyított. Ugyan ők is tízen voltak, de közülük kilenc Istennek még csak meg sem köszönte.

– A tízesen annyi pont van, mint a parancsolatok száma, amelyeket Isten Mózes népének küldött, és amelyek mindannyian betartunk vagy legalábbis betartani igyekszünk.

– A király újfent a mennyek egyetlen urára emlékeztet, a királynő pedig a Boldogságos Szűzmáriára.
– És az alsó? – uram, az alsó, az maga az sátán.

– Ha összeadom a kártyák ponterejét, 365-öt kapok, mintha csak az év napjait számolnám össze. Az 52 kártya a hetek számát adja az évben, a 13 ütés – ennyi hét van egy negyedévben. A 12 figurás lap a hónapokat idézi,
és a négy szín: az a tavasz, nyár, ősz és a tél.

– Amint látja, uram, a kártyáim ugyanolyan jó szolgálatot tettek nekem, mint a biblia, az imakönyv és a naptár együttvéve.

A legszebb szív

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte, és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott… Az ífjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Egyszercsak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:
– És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez…
Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ífjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszodtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótólták, csak a fájó seb látszott.
– Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? – suttogták az elképedt emberek.
A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
– Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet – ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel – csak könny és fájdalom.
– Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.
Látod… minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel – kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet miliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.

Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyilt sebek, az üregek… hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége? – fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyezö arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. „Tökéletes” szívvel, amelyből hiányzik a szépség.