Mi lenne, ha átmennék fizetősbe? De nem olyanba, aki szeánszot is tart. Persze bugyit meg zoknit sem árulnék. Se szép, se fiatal, se csinos nem vagyok, a lábam egy katasztrófa. A kutyának sem jönnék be pénzért.

Findomban utaznék. Én lennék az utalós domina.

Sokszor eszembe jut egy név, Emma. Egy labrador neve, aki egy angol vak lány vakvezető kutyája volt, majd a lány könyvet irt az életükről.

Sheila Hocken – Emma meg én

„Sheila Hocken szép, okos, fiatal angol lány, aki tizenéves korára, fokozatos látásromlás után teljesen megvakul. Ez a tragédia azonban nem teszi rokkanttá, ellenkezőleg, önérzete, bátorsága arra készteti, hogy a legnagyobb nehézségeket is leküzdve úgy dolgozzon, mozogjon, szórakozzon, mint a látók. Nem csupán véletlen tehát, hanem tudatos, akaraterős viselkedésének jutalma is, hogy csodálatos támaszra talál egy vakvezető kutyában, a legtöbb embernél megbízhatóbb, egyúttal játékos, furfangos Emmában. Igaz történet egy fiatal lány és egy fekete labrador barátságáról.”

Rengetegszer elolvastam. Szó szerint rongyosra. Nem véletlen, hogy eredetileg szemész akartam lenni.

Milyen lehet vaknak lenni? Vakon születni se egy leányálom. De akkor az ember legalább nem tudja, hogy mit vesztett a látás hiányával. De milyen lehet fiatalon megvakulni? Szerencsére nem tudom elképzelni. Mi lenne, ha egyszer csak már nem látnám a virágokat. A felhőket az égen. A színeket. A lányom arcát. Borzalmas belegondolni.

Nem lettem szemész. A Sors nem azt akarta. Nem baj, mert mindent jól intézett. De azért néha álmodoztam arról, milyen lenne egy szürkehályog műtétet elvégezni. És annak az örömét érezni, hogy a beteg már lát utána.

Pár évvel ezelőtt az Élet adott nekem valami kárpótlást érte. Valahogy elém került egy vakvezető kutya kiképző iskola hirdetése. Hogy Bármilyen kicsi pénzbeli támogatást elfogadnak. Na onnantól mindig nekik ment az évi egy százalékom. Már nem dolgozok. A betegség úgy akarta. A szemem elfogadhatóan működik. Én más fogyatékkal élek. Még sincs okom panaszra. Épp annyi pénzem van, ami elég a rezsire, kajára. Szerencsére a gyógyszereim nem túl drágák. Az én koromban már nemigazán kell új ruha az embernek. Megélek a szekrényem maradékából. Végesetben megkérek valakit a családból, hogy a turkában vegyen nekem valami melegitőt meg kardigánt, ha a régi szétmegy a mosásban. Mert én már oda sem tudok elmenni.

Ami bánt, az az, hogy már nem tudok nekik rendszeresen utalni. Még mindig küldik havonta a hirleveleket, köszönetüket tolmácsolva.

Ha én findomina lennék … Nem nekem kellene utalni. Megvagyok más ember pénze nélkül. De ha valakit az hoz lázba, hogy egy asszony kedvéért, neki örömet okozva pénzt utaljon, akkor megadnám a kiképző iskola nevét és számlaszámát. Ha csak egy ötszázast utalna, engem az is boldoggá tenne. Mert helyettem tenné meg. Meg persze maga miatt is.

Á, nem jó ez sehogy sem. Én nem tudnám megparancsolni, hogy utaljon. Legfeljebb csak kérni tudnám, azt is udvariasan.

Kéretik a sajnálatot mellőzni. Nem azért írtam.

„Sheila Hocken is a writer and canine specialist. She is best known for her book Emma & I (1978), an autobiography that details her growing up as a blind child[1], her relationship with her chocolate Labrador retriever guide dog[2], Emma, and the regaining of her sight as a young woman through surgery. Hocken and Emma go through many different obstacles together, both sad and happy. She had several jobs before she was cured and her books describe the difficulties in depth, raising awareness about blind people in each book. The 1984 TV film, Second Sight: A Love Story, starring Elizabeth Montgomery, is based on the book.

Hocken became actively involved in the canine world as a dog trainer in Nottingham, England.”

https://en.wikipedia.org/wiki/Sheila_Hocken

A happy endet persze a végére hagytam. Volt egy bátor orvos, aki felvállalta Sheila szemműtétét. És visszaadta a látását.

Sheila Hocken képe az albumomban.