Ma tudtam igazán megfogalmazni, hogy többek között miért érzem azt hetek óta, hogy kezd darabokra szétesni az életem. Két ember rövidesen kikerül belőle. Inognak az alapok bennem. A változás, amit nem bírok, az ezzel járó bizonytalanság, feszültség, szorongás és néha bizony rettegés. Hogy mi lesz.

Olyan a lábam, mintha gumiból lenne és legszivesebben összecsuklana. Foghatom én ezt bármi testi okra, úgyis van elég, de mi van, ha mégsem??? Ma jutott ez eszembe. Mi van, ha a bizonytalanság és a rövidesen elkerülhetetlenül megérkező veszteség húzta ki alólam a biztos lábakat, nem csak allegórikusan, hanem a valóságban is. Testi tünetképzés? Úgyis mindig hajlottam ilyenre …

Szeretem a meleget, gyűlölöm a fázást, de az a meleg már nekem is sok. Néha alszom a napban valamikor két órát, aztán felébredek, húzom egy ideig a belem, teljesen kialvatlan és kimerült vagyok már.
És még az apróbb bosszúságok is csapatostól jönnek.

Nem birok enni, legfeljebb csak délelőtt és aztán majd csak éjszaka. Kivánom a sót ebben a melegben, de igy meg cipóra van néha dagadva a bokám.

És a gépeim … hát …

Ma éjjel kinn az erkélyen megint eszembe jutott az a rég látott film, egy őrjitően meleg nyáron vetitette a tévé, a lassan hömpölygő történet, és a belesűritett fülledt, posványos erotika, némi Lolita feeling, majd a végén a csattanó, amitől még fülledtebbé vált az egész. Holtszezon. Akkor egyszer láttam, többet soha nem vetitették a tévében. De azóta sem felejtettem el, leginkább a hangulatát. Akkor is ilyen meleg nyár volt …

És a gépeim … hát … elkeserítő.