Élni jó?
El kell döntenem, hogy vagy összeszedem magam, vagy lassan darabokra hullok. A hullás igen jó jelzöje a darabszámra szaporodó blogok erdeje. Mintha az én lelkemnek több különálló darabja lenne. Hát nincs. Mert ha engedem, hogy legyen, akkor csinálom a legnagyobb marhaságot.
Én én vagyok. És nem mámor, nem más. Azok mind a lehetséges legrosszabb megoldások.
várom. részegség. narkó az agynak, léleknek, testnek.
kérlek. gyere.
Élni jó
Igen. Az élet jó. Élni is jó. Amióta ismerlek.
Mert Te vagy az Élet.
Azelött is azt hittem, hogy jó. Talán az is volt. de élet és Élet között óriási különbség van. Addig nem tudtam. Már tudom.
Csendbe suttogott szavak. Imádlak.
Sziv
Mint ahogy ez a buborék száll lassan, oly nyugodtan fogjuk kezünkbe egymás szivét.
Óvatosan, de tán nem félve. Inkább vigyázva. Mert kincs. Pótolhatatlan.
Mostanában
mostanában csendesek a napok
lassan telnek
a tüz sem loboghat mindig ezer lánggal
néha csak parázslik csendesen
de ha odatennéd a kezed
éreznéd a forróságot a hamu alatt
néha kell ez a csöndes parázs
olyan titok ez, amiböl
bármikor fellobban a láng …
Öszi gondolat
Csendességre vágyom most. Sok volt a nyüzsgés. Pihenni kell. Tényleg itt az ösz. Pedig még melegek a nappalok. De a lelkembe már bekukucskál. Nem is baj. Régen mindig gyülöltem az öszt. Sose gondoltam, hogy valaha is élvezni fogom. Sose sejtettem, hogy az ösznek is van funkciója. Nemcsak a világban. Hanem a lelkekben is. Ehhez is el kellett telnie az idönek, hogy ezt megértsem. Mindig féltem már elöre az ösztöl. Már augusztusban rettegtem. Most nem. Érdekes. Már a novembertöl sem félek. Pedig az volt a leggyülöltebb hónap. Hosszú és sötét. Már nem félek. Jó nyugalomban lenni. Behúzódva a takaró alá, beburkolózva a melegbe.
Lelked melegébe. Szeretlek.
Kincsek a padláson
Olyan jó néha képeket keresni. Ha jó helyre kerül az ember, olyan, mintha kincsesbányát lelne. Mint amikor egy gyerek a padláson kacatok között molyol. és kincset talál.
A gyereknek más fogalmai vannak a kincsekröl, mint a felnötteknek …
Képek tekintetében tán még gyerek vagyok. Forgatom a képzeletbeli öreg album lapjait és melegséget veszek észre a szivem tájékán. Ilyenkor én is kincseket találok. A szépség és a humor kincseit. Néha a meghatottságét is.
És néha könnyeket …
Ölelés
Olyan béke volt a lelkemben a héten. Örülök neki. Persze, volt olyan, ami kétségbeesett kinlódással próbálta ezt megzavarni, de nem járt sikerrel. Nem kedvelem az ilyen zavaró tényezöként vergödö embereket. Nem haragszom rájuk, nem is gyülölöm öket. De nem is kedvelem. Ennyi talán megbocsátható nekem. Mindig vannak, akik meg akarják zavarni a lélek csöndjét. Nem engedem. Ez a csönd az enyém. És még az övé. A miénk. Senki ne akarjék belenyúlni tisztátalan kezével.
Éjjel odabújt hozzám. Álmában. Meleg kezével átkarolt. Olyan ez, mint egy forró mélyvörös rózsaszirom ölelése a rózsabogárnak. Bársonyos. Simogatja a lelkem. Belesimulok. Élvezem biztonságos, otthonos melegét. Jobban véd minden hideg szél ellen, mint bármely vastag takaró. Tán akkor sem fáznék meg, ha csupaszon feküdnék. Bár mellette mindig pöre a lelkem. Eldobhatok minden felvett göncöt, amit a világ aljassága adna rám néha.
Ez az érzés minden szennytöl messze áll. Nem érhetnek hozzám. Indulataim megérinthetik tán, de lelkem lényegét nem érik el büzlö, göcsörtös ujjaikkal. Az igazán fontos érinthetetlen bennem. Csak ö érhet hozzá meleg kezével. Vérpiros, bársonyos öleléssel.
Életem. Egyetlenem. Szeretlek.
Valami
szerettem volna valamit az Élettöl. nem kaphattam meg. elfogadtam ezt a helyzetet. megértettem. talán még meg is békéltem vele.
nem ez a rossz. hanem az, hogyha az Élet tálcán kinálná nekem, akkor sem lenne szabad elfogadnom. mert ha megtenném, én lennék a legostobább és legszemetebb ember a földön.
és ami még rosszabb … lehet, hogy mégis elfogadnám …
Az a bizonyos igen
esküvök
régi megfakult képek
bohókás fátylak
szégyenlös mosoly
uszályos selymek
vesztett remények
halott szerelmek
megszegett igéretek
Valami tiszta
van ma valami tiszta a levegöben. kinn ültem az erkélyen és még a vonatok kattogása is idehallatszott. pedig azért nincs túl közel az állomás. még a vonat füttyét is hallottam. nagyon tiszta a levegö.
érdekes. van mostanában valami ilyesféle tisztaság a gondolataimban is. tudatosan próbálom magamban tartani. és érzékelni. nem engedem, hogy bármi is belepiszkoljon. sose gondoltam, hogy ezt lehet az akaratommal is szabályozni …
mindig engedtem a körülöttem lévö zavaró dolgok lelket legázoló hatásának. valamiért nem is próbáltam ellenállni. meg is keseredtem nap nap után. nem gondoltam, hogy ezt lehet – persze határokon belül – saját magamnak is szabályoznom. örülök, hogy erre rájöttem.
most vigyázok erre az érzésre. erre a belsö nyugalomra. tudatosan igyekszem nem túlságosan indulatos lenni oly dolgok miatt, amik máskor pillanat alatt befolyásolták a lelkem. igyekszem nem hagyni, hogy kihozzanak a sodromból. nem mindig könnyü. de azért bizonyos mértékben szabályozható.
sokkal jobb igy. van bennem egy belsö béke. élvezem, hogy érzem a jelenlétét. próbálok vigyázni rá. és igy az emberekkel is jobb a kapcsolatom. nem hagyom, hogy befolyásoljanak az ostobaságaikkal. nem neheztelek rájuk. csak nézem egy kivülálló szemével. és csodálkozom.
jobban is alszom. hamarabb elálmosodom. és pihentetöbb az éjjel.
jó lenne megtartani ezt a tisztaságot magamban. a lelkem levegöjében. sokkal jobb igy. béke van bennem.
Mitöl függ a holdfény szine
tegnap, lefekvés elött ültem kinn kicsit az erkélyen és néztem a holdat. gyönyörü volt. nem olyan ezüstös-tejes, mint szokott, hanem szinte narancsszin, melegséggel telve. és a rácsaim közül kinézve szinte mintha két holdat láttam volna egymás mellett. varázslatos látvány volt. sajnáltam, hogy nem nézhettem tovább …
vajon ma milyen lesz …
kutyák ugatnak a közelben. agressziv vakkogásuk megtöri a csendet. szinte érzem a törés okozta repedések szabálytalan, érdes vonalát, ahogy lelkem kinyújtom feléje. csitt. nem szabad eltörni ezt az édes csöndet. nem akarom hallani a földön csörrenö szilánkok zaját. ez az én csöndem. az én éjszakám halk csendessége.
mellettem a földön egy puha gombolyag. alszik. ö tudja értékelni a halk lebbenést. bársonytalpain nesztelen surran az éjben, ha hivja vére. macska. a macskák nem hangos lények. tiszteletben tartjuk egymás csend-határait.
kimentem egy kicsit a holdat nézni. most tejszin-ezüst. fénylön, hüvösen ragyog. borzongatta a börömet.
Régen
amit csak el lehet rontani, azt majd’ mind elkövettem régen …
Neked
holdfény szilánkok
karcolják lelkem
mint éles jégdarab
meleg sziveddel
meggyógyitottál
sebem nem maradt
A kimondhatatlan …
szeretöm, életem
beszélj hozzám
még és még
és újra
mondd el a mondhatatlant
csókoddal
amely édes és csábitó
csábitóbb mindennél
szeretöm
mindenem
Kinn voltam
kinn voltam
most felhöfoszlányok mögül ezüstösen kacsintott rám a hold
visszanevettem
úgy látszik, sok év után
újra barátok vagyunk
* * *
bensö béke
állnak a falaim újra
hess innen, csúnyaságok
nem osztottam lapot
Tüzek égnek
öszi leveleken járok
lábam alatt zizzen
szines villanás
piros, sárga, haldokló zöld
szinek milliárdja
lépteim lassulnak
hüvösödik szivemben
lelkem is öszre áll
kihal a tüz is már
nyári tüzek
lángjaitok hová lett
könnycsepp csordul szememböl
gyászkönny cseppje ez
sajnálom a múltat
az elveszett éveket
régesréginek tünö
forró nyári tüzeket
talpam alatt roppanva
törö szönyeg
haldokló öszi avar
szomorkásan érzem
itt lesz a tél
nagyon hamar
de mily hamar
megállnék már
de mennem kell
ameddig csak élek
ostoba aggyal
siratva minden régmúlt
elvesztett szépet
nosza, gyerünk tovább
távolba nézek
egy furcsa kicsiny villanás
csöppnyi szikra
majd kicsiny parázs
aprócska füst száll az égnek
hirtelen láng, robbanás
lángra kap a száradó avar
és szivemben már
tüzvihar kavar
honnan ez a tüz
honnan az emésztö láng
pedig csak a szemedbe néztem
nem történt semmi más
(2009.10.02.)
Hullanak a gesztenyék
hullanak a gesztenyék.
az éjszaka csendjében szétpattan egy megfakult héj és a fénylö gyümölcs a röt leveleket kavarva lepottyan a száradó avarba.
angyalok hullása ez …
Csak az enyém
kinn voltam
ezüstös fátylat visel a sápadó hold
a levegö tiszta, mint a kristálycsillogás
távolból hallatszik a vonatok zakatolása
édes esöillatú éjszaka
a csöndet csak az érett gesztenyék haláltusa zuhanása töri meg
varázsos minden
ez az éjjel csak az enyém
Vizzé vált lángok
a világ néha elsötétül picit. halványabbak lesznek a fények, sötét ruhát ölt az árnyék. félek ebben a sötét világban. lélekre veszélyes szörnyekkel van tele. úgy érzem, hogy az ostobaság kinyújtja felém göcsörtös kezét, próbálja összemarkolni szivemet. gyertyát gyújtanék, elüzendö a nyomorult árnyakat. ügyetlen, félelemtöl reszketö kezem gyufát keres. meggyújtanám … de lángja rögtön vizzé válik. szándékom immár hasztalan. félek. és érzem, magányos harcban csak veszthetek.
Én vagyok
néha nagyon gonosznak érzem magam
mosolygó emberek arcáról
dörzspapirral törölném le a mosolyt
felnyitnám a vak szemeket
mondanék tényeket
mindjárt nem lenne oly felhőtlen minden
helyette csak ülök
forognak gonosz agyamban a gondolatok
saját önzö lényem foglya vagyok
ezért szégyenlem magam
könnyek csorognak
barázdát vájnak az arcomon
sirásom hangját hallgatom
s mintha tüz égne a könnyek nyomán
mikor az embernek
a saját gonoszsága fáj
az a legrosszabb talán
(2009.10.11)
Rácsok
egy erkély
saját rácsos világom
ahová magamat
börtönbe zárom
állatként
ketrecbe
vaksi szemekkel
néha künn
egy-egy csillagot
keresve
(2009.10.11)
Lélek
régi üres kastély a lelkem
kongó termekkel telve
kisértet suttog pókhálós sarokban
szellemek suhannak sietve
kihalt folyosóin
csak akkor lesz élet
ha lelked
lelkembe mélyed
Ego … az árnyakkal harcoló
három harcos küzd keményen, ki tisztán, ki félve, ki aljasan
a hit és a kötelesség tábornoka kiadta a parancsot
a mindennapok katonája harcolna, de esélytelen
és az aljas, a harmadik, a mocskos titkosügynök sima szavával, csábitásával eléri,
hogy a mindennapok katonája önmaga ellen forditsa a fegyvert
mert tudja, érzi, hogy mindenek felett a kötelesség
de oly csábitó a mélység
ha nem enged csábitásának, megdicsöül tán
de keserü lesz ez a dicsöség és magányos a gyözelem
(2009.10.17)
Itt ül mellettem a macska egy papirdobozban, ez is olyan fura. Amig volt kutyám, addig mindig ö ült itt velem éjszakánként. Aztán, ahogy már nem volt, a macska, pedig azok általában nem túl érzelgösek, átvette a kutya szerepét. Kijön velem az erkélyre, ha megyek ki cigizni, aztán meg visszajön. Pont, mint ahogy a kutya csinálta. Amikor meg itt ülök, akkor beül a papirdobozba és alszik. Tisztára olyan, mintha vigyázna rám, vagy csak azért lenne itt, hogy ne legyek egyedül. Amikor lefekszek, akkor meg utána itt alszik a székemen. nem a másik széken, hanem azon, amelyiken ülni szoktam. Érdekesek az állatok. Megérzik a dolgokat …
Amig vártam a macskára, néztem az eget. És hallgattam, ahogy furcsán csepereg az esö. Csak annyi hallatszott, amennyi megzörrentette a gesztenyefák haldokló levelét. Mintha máshová nem is esne. Az ég is olyan szokatlan szinü, olyan szürkés-rózsaszines, nem is lehet pontosan leirni ezt a szinárnyalatot. Ha nem melegedést mondanának a közeli napokban, akkor azt gondoltam volna, hogy olyan, mintha hófelhök lennének.
Mindig bánom egy kicsit, amikor már le kell feküdni éjjel, mert reggel menni kell munkába. Imádom az éjszakát. Tegnap éjjel azon álmodoztam, hogy meg kellene állitani az idöt, hogy mindig éjfél és éjjel kettö között legyen. Ez a legcsodálatosabb két óra a napban. A kezdete, amikor az új nap születik, magzati kor szinte. Itt kellene megállitani az idöt, hogy ne csak két óráig tartson, hanem legalább 5-6 óra hosszat. És ez idö alatt ne legyek álmos, hogy tökéletesen ki tudjam magam gyönyörködni az éjjel születö új nappal gyemeki sötétségében.
Ilyenkor minden olyan bársonyos, puha, akár nyár van, akár tél, mindegy. Szeretem ezeket a puha éjszakai órákat. Tele lesz minden titokkal. És szépséggel. És varázzsal. Valahogy konzerválni kellene …
Biztos az idö teszi ….
De nagyon nyomorult kedvem van. Kétségbeesettnek, magányosnak érzem magam, elveszettnek. Üresnek tünik minden. Csak várom a percek múlását, az órák múlását, a napok, hetek, hónapok, és évek múlásást. Most azt várom, hogy jöjjön a karácsony. Nem azért, mintha már olyan nagyon szeretném. Csak tudom, hogy karácsony este már 2 nappal túl van a téli napfordulón és akármennyire is nem veszem észre, de azt tudom, hogy már hosszabbodnak a nappalok. Aztán várom a tavaszt. de hogy minek, azt már nem tudom … Mert utána jön a nyár. Az meg oly gyorsan elmúlik. És azon veszem észre, hogy megint eltelt egy év és megint eltelt és megint. És igy telik az egész életem, el, egyre gyorsabban. Csak ülök és várok. És közben rájövök, hogy egyre közelebb kerülök a halálhoz. Magyarán már csak azt várom? Elkeseritö. De ez van.
Biztos csak az idö teszi … Vagy nem.
Kellene egy tükör. És bele kellene nézni. Vajon meglátnám-e benne a valódi önmagam? Meg merném-e látni? Nem olyan hétköznapi tükör kellene hozzá. Mert az ehhez nem jó. Hanem egy olyan, ami megmutatná, hogy azok a dolgok, amiktöl félek a világban, hogy is állnak énbennem? Gyanakszom sokszor. Arra, hogy becsapnak, átvernek. Ez a tükör megmutathatná, hogy én hogy is állok az ilyen dolgokkal. Mennyire valós ez a félelem bennem, vagy a nagyja abból származik, hogy önmagam is képes vagyok ilyet mással megtenni? Mert ha igen, akkor már mindjárt nem ugyanolyan a leányzó fekvése … Lehet, hogy csak önmagam sötét részének projektálása a félelmeim legnagyobb része? Az sem kizárt. Most azt mondom, hogy én nem lennék képes mást átverni. Jaj, de könnyü ezt igy kijelenteni. De igy van az a valóságban is? Miért lennék én jobb, mint bárki más? Miért lenne bennem több erkölcsi tartás, mint másban? És ha azt gondolom, hogy több van, akkor honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy igy lebecsüljek másokat önmagam piedesztálra emelése mellett? Miért lennék én kevésbé geci, mint mások? Hát mekkora nagy mellényem van nekem, hogy ezt gondolom magamról? Át tudnám-e verni azt, akit szeretek? Ha azt gondolom, hogy ö át tudna engem, én miért nem lennék képes rá? Dehogynem lennék. Nehogy már igy el legyek telve önnön erkölcsi nagyságomtól … Mert ha más jönne hozzám ilyen gondolatokkal, nem haboznék ezekkel a kérdésekkel szembenézetni, az biztos …
Kéne az a tükör, de nagyon. Bele kellene néznem. De mernék-e belenézni? Mert mi van, ha meglátom magamról az igazságot? El tudnám-e viselni? Ugyanolyan gennyes szemét vagyok sokszor, mint bárki más. Nem hiszem, hogy egy jottányival is különb lennék. Akkor meg miért gondolom mégis magamról, hogy én azért mégse annyira … és mégse olyan … Miféle védekezése ez a léleknek? Kell egy tükör. Csak majd legyen hozzá bátorságom is …
Tele van az agyam indulattal. Ölni tudnék elvileg. Gyakorlatilag meg nem. Van itt egy kiskés mellettem az asztalon. Az elöbb elfelejtettem elmosogatni. Utána meg már sajnáltam, hogy elfelejtettem, mert csak ültem itt, észrevettem, tudtam, hogy épp nagyon éles. És nem jó gondolataim támadtak töle. Jó éles, pont jó lenne magamba szúrni. Vagy egyebet csinálni vele magammal. Tipikus példája az agresszió önmagunk ellen forditásának. Mert az egész világot úgyse lehetne lemészárolni. Meg jogom se lenne hozzá. Meg igazából nem is akarnám. De azért jó eljátszani a gondolattal … Aljas vagyok. Reménytelenül aljas. És valami mérhetetlen magányt érzek most. Nem jó érzés. Nem kérem.
Békét akarok a lelkemben. Nem jó ilyen eszement indulatokkal tele lenni. Magamnak is fájnak. Biztos másnak is. Már aki megérzi …
Ez az állapot most a tükör másik oldala. Én akartam. De mégis nagyon fáj, amit látok. Vagy kibirom, vagy beledöglök. Ha kibirom, tán erösebb leszek töle. De hogy jobb leszek-e, azt nem tudom … Még ez sem biztos. Semmi sem biztos. Csak a bizonytalanság. Csak az, hogy a holnapi nap is ugyanolyan nehéz lesz, mint a mai. És félek. Rettegek. Már elég rég éreztem ezt. Ez sem jó. Na mindegy. Marékszámra nem ehetek gyógyszert rá. Az se lenne megoldás. Valahogy el kell viselnem.
Nem birom a bizonytalanságot. És ezt a keserü szörnyü érzést sem, ami összecsavarja az agyam. És mindenem.
A mostani kedvemben mindet egy-egy okádéknak látom. Nem akarok jópofizni se éppen. Most nem vagyok társaslény. Csak egy magányos valami. Ami idönként retteg, idönként gyülöli szinte az egész világot, de legtöbbször inkább önmagát.