Valamiből megint ki fogok szállni. És más valamit csak félszívvel fogok csinálni. És egy harmadik valamit még annyival se. És még van, amit lassan sehogyse. Csökkenteni kell a „terheket”. Másra kell az energia, nem hülyeségekre.

Most olvasom, hogy léteznek blogközösségek is. Nem is nagyon hallottam még ilyenről. Egy blogger köré csoportosuló olvasói kör, rendszeresen olvassák a blogot, like-olgatják, mert vagy tényleg tetszik nekik vagy abban a körben, ha tényleg bele akarnak tartozni, akkor illik.

Kéne nekem ilyen blogközösség? Nem. Mit kezdenék vele?

Egy blogközösség olyan, mint egy virágoskert. Gondozni kell, ápolni, locsolni, tápoldatozni, mert akkor meghálálja a törődést. Én nem vagyok erre alkalmas. Egy magányos farkas ne akarjon magának közösséget. Alkalmatlan virágok ápolására. Nem tartozik bele a táplálékaiba, sem azokba a helyekbe, ahol igazán jól érzi magát. Azokba a helyekbe, ahol egyedül lehet. A saját gondolataival.
Sose voltam társasági ember, nem most fogom már vén fejjel elkezdeni. Nem nekem való.

Annyira nem, mármint a blogközösség, hogy minden blogköltöztetésnél kitöröltem az addig keletkezett hozzászólásokat, nem vittem magammal sosem. A törléshez néha még költöztetés sem kellett. A hozzászóló elmondta, amit akart, bármit irt, én megtisztelve éreztem magam, hogy érdeklődik egy semmi kis blog iránt, válaszoltam rá. És ennyi. A mindennapos beszélgetésekben sem archiváljuk az egymásnak mondott szavakat. Kimondjuk, a másik fél válaszol, ha úgy gondolja, és tovább halad az idő. Régen rossz, ha ez ember kezd a gondolataiban őrizgetni szavakat, mondatokat. Ha ezt teszi, mindig a múlt felé kacsingat, nem látja a jövőt és persze felbukik a jelenben.

Előre kell nézni.

Szóval nincs szükségem blogközösségre, százasával halmozódó kommentfolyamra. Mit kezdenék vele? Újraolvasnám? Hogy Mariska mit mondott tíz évvel ezelőtt? Akkor elmondta és kész. Akkor meghallgattam és kész. A saját blogomat sem szeretem újraolvasni. Mindig szenvedek tőle. Nekem a blogolásban az az érték, hogy leírhassam. És ezzel túltegyem magam rajta. Jón is, rosszon is.

No, száz szónak is egy mondat a vége: nem vagyok társasági ember.
Sose voltam.
Az a bizonyos elhatározás, amit harminc éves koromban tettem, erre is vonatkozik.

Mára elég volt. Jó éjszakát nekem.