Eltűntjeim nekem is vannak. Illetve már csak voltak. Azok a bizonyos „részek”, akik kellettek egy játék kipróbálásához. Nincsenek már sehol. Bennem vannak újra. Nincs más, csak én. Azok a részek a szivárvány szineiben ragyogtak időnként, csapongtak, néha még önálló életre is keltek egy-egy irás vagy virtuális játék kedvéért. Soha nem az egész játszott. Csak a részek. Az egész megtartotta a szuverenitását – mondjam azt, hogy érintetlenségét? … akár azt is mondhatom – és védte azt az egy helyet a lelkében, amit senki sem tudott sehogy és soha megérinteni Szélen kivül.

Élveztem a részeim játékos létét. Élveztem az irást, néha még a virtuális játékra is volt módom. De a valódi játék az nem ment. Más elképzelni egy történetet és meseként szőni a gondolataimban, akár tartósan is, folytatásokban, mint „szinészként” kiállni a szerepjátékok rivaldafényébe … Az első alkalommal rá kellett jönnöm, hogy ezt nem nekem találták ki. Hiába volt nagyon izgató előtte a gondolat. És hiába volt kedves és mérhetetlenül rendes ember a partner. Azóta is barátsággal gondolok rá.

Irásokban, blogban, akár még a chaten is … lehetnek részeim, és funkcionálhatnak jól. A kézzelfogható valóságban egy és oszthatatlan vagyok. Én. Mind együtt. Én. Aki face to face már nem szinész. Hanem teljes valóját adja, testét, lelkét, minden érzelmét. Talán nem is jó ez a sorrend … Mert először a lelkemet, az érzelmeimet kell megnyernie valakinek. Aztán jöhet a többi. Ez történt Szélnél is. De az már nem játék. Hanem valódi érzelmek. Valódi szeretet. Igazi szerelem.

Ott már nincs helye a szerepjátéknak. Az az ember már én vagyok. Úgy egyben. Sem én, sem az érzelmeim nem oszthatóak.

Isten veletek, eltűntjeim. Béke poraitokra.

Már nincs neve a kissé suta irásokban felvillanó asszony figurájának. Csak az „asszony” vagy a „nő”. Mert nem más ő, mint én, „… csak egy villanás a matrixban …” -mosoly