Elvesztettem a hitemet az emberekben. Nem egyszerre történt. Ez egy folyamat volt. És még azt sem tudom, hogy mikor kezdődött … De most végére ért. Nincs már több belőle. A hitmorzsák elfogytak, maradékukat szétvitte a szél ….

Az ember nem jó. Nincs haszna a Földön. Csak rombolni tud. És mindezt abba a köntösbe öltözteti, hogy épit, alkot. Minden cselekedete a rombolást szolgálja. Tönkretette a természetet. Öli a védtelen állatokat, akár sportból is. Nem becsüli meg az életet. Sem a sajátját, de a másét sem. Az Életet sem tiszteli. Nem tud teremteni, csak elvenni életeket. Lebecsül mindent, ami nem az ember. Nem fontos számára egy virág, hogy le ne szakitsa, nem fontos számára egy hangya, hogy el ne tapossa. Nem látja be, hogy a saját emberi élete egy mákszemnyivel sem ér többet, mint egy fűszálé, egy bogáré. Talán inkább csak kevesebbet …

Az ember rossz. Fölösleges a Földön. Csak kárt okoz. Minden ember. Én sem vagyok kivétel.

Nem fáj a felismerés. Nem vagyok depressziós. Csak lassan megtanultam az „ember” nevű tantárgyat. Még rosszkedvem sincs. Semmi nincs. Nem maradt bennem semmi …

Valahová el kéne innen menni. Menekülni önmagunk elől. Csendes magányban. De nem menekülhetek el önnön ember-létem elől. A bennem élő valaha katolikus már reménykedik abban, hogy van reinkarnáció. És remélem, hogy nem emberként születek újjá. Nem jó embernek lenni. Főleg igy, hogy már semmi illúzióm nem maradt afelől, hogy az emberiségnek bármi értelme lenne itt a Földön.

Ez nem neked szól, nem nektek és nem is magamnak. Hanem mindenkinek. Az embernek.

Elővették most pár napja a TV-ben az őszi depresszió témáját. Hogy korábban sötétedik, lehullanak a levelek a fákról, elhervadnak a virágok. De csak a telet kell kibirni és majd jön a tavasz. Nekünk nem lesz tavasz. A természetnek igen. De az embernek nem. Az embernek egy tavasza volt, a koragyermekkora. És azzal vége. Nincs több lehetőség. Elmúlt.

És az a nevetséges, hogy a kis saját tyúkszaros integritásomban változatlanul félek a betegségektől, a fájdalomtól, rettegem a halált. Féltem a saját életemet. Ami épp úgy nem ér semmit, mint bárki emberé …

És ilyenkor eszembe jut a „vissza a természethez” és azt érzem, hogy igen, ott lenne jó. De aztán rájövök, hogy nincs ott helyem. Senki embernek nincs. Nem érdemeltük meg.