Egy papirfecni a lelkem,
mit az irántad érzett szerelem
csak újabb kicsi darabokra
szaggat.

Szerettem pár férfit,
nem sokat …
De senki nem adott nekem
ennyi jót és boldogat,
de fájót sem …
Mert néha azt is adsz.

Akkor olyan,
mintha először egy piciny tű
fúródna belém.
Aztán hirtelen késsé válik,
recés, roncsoló élűvé,
mely már nem szúr,
hanem cafatos szélű
roncsolt sebeket ejt.

Lelkem ócska rongyként
foszlik szét olyankor …
Fáj kegyetlenül.

De tehetetlen vagyok.
Mert szeretlek
ősi állat módján
embertelenül.