Energia 1.

Mennyi energia kell, hogy továbbgörgesse a napokat szép sorjában – gondolkozik az asszony. Reggel összeszedje, ami az éjjel szétesett, vagy épp forditva, cserepekből rakja újra egésszé az életet, ragasztóanyag keresése minden alkalommal, hogy működőképes legyen az egész, mint egy puzzle, a részek között hajszálrepedések, mert gondosan igyekszik, hogy mind passzoljon, gördülékeny legyen a működés, elfogadható a látvány, ne lássa senki, hogy mennyi, de mennyi ragasztás van már az egészben. Ne sajnálják, ó te szegény törött cserép, mondva. Mert csak a sajnálat, az nem kell soha.

Mennyi energia kell? Nem tudja. Sosem méri sem dekára, sem kilóra, csak gyűjti és használja. Nincs előtte méricskélés. Nem is lenne rá idő, mert élni kell, hajózni kell, ahogy a mondás szól, nincs idő a csüggedésre.

Mennyi energia kell? Sok. Csak akkor érzi, mikor néha nincs.

Akkor ül kicsit, letöröl pár könnyet, majd körülnéz maga körül a semmiben és újra nekikezdi teremteni a valamit …

Energia 2.

Ha épp most az a vén banya csönget, az ex közös képviselő, hát szavamra, megölöm … Szivem vérét hullatnám épp virtuális papirra, sajnálva mindent, közte veszett fejsze nyelét, s legfőképp magamat …

Az csöngetett … Élve maradt. Na mindegy. Csilingelő hangocska, mint huszonéves szűzlány a múlt század szalonjaiban, hozzá közel nyolcvan éves, a gyerekem messze kerüli, mondjuk én is, ha lehet, mert útáljuk mind a ketten békés egyetértésben és csak úgy emlitjük: az a vén banya. Noha mindkettőnkben megvan a köteles tisztelet az idősekkel szemben, szerintem nincs más okunk, mint az irigység, mert úgy néz ki, hogy akár huszat is letagadhatna és a legnagyobb pletykafészek a környéken, közel és távol senki felül nem múlja. Nos, szereztem neki egy jó napot, sőt jó hetet a csámcsogásra, némi vizóra érték kiirása kapcsán, mert mondtam, hogy én bizony néha elfelejtem kiirni, majd elhaló hangon, játszva a szegény szerencsétlent, megkértem, hogy minden hónapban szóljon már be egy este, mielőtt jön a vizórás és közösen tegyük ki azt a kurva cetlit az ajtóra.

Látszott a szemén, hogy örül, segithet, s annak még jobban, hogy legalább egy heti pletyka anyaggal távozik: „Most mondd, édesem, milyen lusta emberek vannak itt, még arra se képes, hogy a vizóra állást kiirja, még erre is nekem kell figyelmeztetnem!”, és ezzel ismét fontosnak érzi magát, mint régen, mikor még ténylegesen ő, illetve a férje volt a közös képviselő, nyugtassa Isten, meghalt két éve már, súlyosan beteg volt … És a „vén banya”, most már idézőjelben, mert tudom, hogy ő is nagyon beteg, bár egy nappal sem néz ki többnek néha hatvannál, de közel jár már a nyolcvanhoz és ő is – mint mondottam volt – igen beteg, túlélt már több műtétet, rákot, gyászt …

Vajon honnan van energiája túlélni a mindennapokat, összeragasztani a porrá tört életét … Meg kéne talán már egyszer kérdezni, hogy ő hogy csinálja … Idős, sokat lehetne tanulni tőle …

Vajon hová is lett most irás közben a „vén banya”? Talán nem is volt sehol.

Csak az idős és már csak volt közös képviselő néniről elmélkedtem kicsit.