Tudod, mi járt az eszemben a csokitéma közben?
Hogy már nem birom, hogy nem tudok még annyit sem menni.
Hogy már elegem van a minden lépés, minden mozdulat fájdalmából.
Hogy már elegem van, mert tudom hogy egyre tehetetlenebb leszek.
És azt nem akarom megérni.
És hogy el kell gondolkoznom, mikor és hogyan fejezem be.
Jogom van hozzá. Az én fájdalmam, az én nyomorúságom, az én életem.

És tudod, mi a legszörnyűbb?
Hogy hiába az én fájdalmam, az én nyomorúságom, de nem az én életem. Csak kölcsönkaptam. És a kölcsön idejének végét sincs jogom meghatározni. Ki kell várnom, amíg Isten akaratából majd letelik. És addig kötelességem a legjobb tudásom szerint vinni a keresztemet.

És majd csak akkor tehetem le, ha Ő jónak látja.
Ennyi.