Érintésre vágyom. És hova irjam le, ha nem ide? Arra, hogy néha megsimogasson valaki. Hogy én is visszasimogathassam. Nem is a szexre. Az tényleg másodlagos. Emberi érintésre vágyom. Úgy tűnik, hogy túl nagy kivánság az élettől. Emberi szóra. Harmadnapja a volt élettársammal beszélgetek az interneten néha. Ami aljasság. Mert tényleg nem akarok tőle semmit. Az a meccs már örökre lefutott. De ő is az emberi szó lehetőségét adja. Legfeljebb néha felbossszantom magam rajta. És akkor mi van? Azzal is történik valami. Elég szégyenletes dolog. Mert csak kihasználom. Amit nem szabad. Vele sem szabad megtenni. Nem tisztességes. Mindegy, hogy mi volt közöttünk, akkor sem tisztességes. Az én olvasatomban.

Kurva nehéz, ha az ember szeret valakit és mást sem viselhet, mint a reménytelenség szomorú gönceit. Mindegy, hány éves az ember. A reménytelenség senki lelkének nem tesz jót. Nem lehet állandóan főzni, vagy mosogatni. Tele van a hűtő kajával. Azt se fogjuk mind megenni. Pocséklás már lassan.

Ma délután már kétszer aludtam. Jobb hiján. A gyerekem azt mondja, hogy már lassan hülyére alszom magam. Amiben igaza is van. Ő is látja, érzi. Érzi az anyjából sütő reménytelenséget. És tudja, hogy miért alszok ennyit. Nem hülye.

Na mindegy. Ez van. Kéne most ide egy szomorú szmájli. De izléstelenségnek érezném kitenni. Mert megcsúfolná azt a mély szomorúságot, ami bennem van most.

Majd csak lesz valami. Úgy még nem volt, hogy sehogysem lett volna. Ahogy a kölköm mondaná: anya, lesz ez még igy se. Okos mondat. Örüljek, hogy csak ennyi bajom van. Lehetne sokkal több is.

Most látom itt a vezérlőpulton:

A WordPress 3.3.2 verziója megjelent! Frissítés pár kattintással!.

Egyáltalán érdemes még???

Napok óta enni sincs kedvem. Nekem, aki elvileg imád enni … Eszek persze egy pár falatot, mert rosszul lenni nem akarok. Étvágy és kedv nélkül. Pedig az evés öröme is fontos az életben. Hát most nincs. Na mindegy. Ez van.

Rém fasza. Az előbb elmostam a kislábast, amiben vizet párologtatok télen. Már csak hogy csináljak valamit. Elég vizköves volt. Közben sikeresen nekiszédültem a falnak. Leginkább a már nem is érzett éhségtől. Egy darab két és fél centis pogácsa nem túl erős vacsora, ugye? No, ez igy nem mehet tovább. Főzök zacskós levest. Azt valószinűleg meg tudom enni. És abban legalább van egy kis tészta.

Aztán lefekszek. És átmenetileg eldugom magam a világ elől.

Legalább addig, amig a sebeimet tisztára nem nyalogatom. Rám fér.