Még mindig nem tudja pontosan eldönteni, amikor írnak, hogy mi az a mondat, ahonnan indul a játék. Így az első halvány provokációnál stílust váltott és magában remélte, hogy ráérzett a percre. És nem fogják elküldeni valahová melegebb tájakra. Ráérzett. Nem küldték el.

Amikor már élt a hang is – milyen jó, hogy feltöltötte a telefon aksiját … remélte, tán szükség lesz rá -, akkor már segített a hangszín, a szavak selymessége. Nem csinált többet, mint becsukta a szemét, és elképzelte újra maga előtt, amit megélt már és látott. És csak azt mondta, amit mondana, ha itt lett volna mellette, épp egy karnyújtásnyira.

S mikor letette a telefont – elköszöntek, késő volt már -, csak akkor bukott ki belőle az a bizonyos megváltó sírás, amiben nincs semmi fájdalom, minden csepp az öröm könnye csupán.

„Nem kell semmit igérni, nem várok olyat.
És én sem teszem már.”

Nézegeti a kezét. Tényleg szép. Hosszú, vékony ujjak. Két szolíd gyűrű, egy-egy mindkét oldalon, bal csuklóján hat ezüst karkötő. Mind szolíd és ízléses. Magában hallja a szavakat, miközben a másik gyengéden simogatja a bal kezét: „Gyönyörű a kezed. Olyan finom a bőröd, mint egy húszévesnek. Beleszerettem. Vajon milyen lenne, amikor …”