És megfogták egymás kezét
Valamikor éjjel rosszat álmodott. Már nem emlékszik, hogy mit, talán arra igen, hogy kivel, de mindegy is. Felébredt. Odafordult a meleg ölelésbe. Biztonság. Milyen jó.
– „Rosszat álmodtam” – motyogta.
– „Bújj ide, Drága.”
Belefeküdt az erős karokba, beburkolta a melegség, a szeretet, amely oly sokféle érzelmet kifejezhet, nem is jó szó ez, épp erről beszélgettek az este, s az volt a véleményük, hogy a magyar mégsem olyan árnyalt nyelv. Legalábbis ezen a téren.
Aludt tovább.
Ébredés előtt megint rosszat álmodott. De már az álomban ott volt a segítség. „Majd felébredek, elmesélem neki, és meg fog nyugtatni, hogy csak álom volt az egész.”
– „Drága, azt álmodtam, hogy rosszat álmodtam, de elmeséltem Neked és Te megnyugtattál, hogy csak álom volt az egész” – mesélte reggel, az első cigi közben.
– „Csak álom volt, Drága” – mondta a férfi. – „Itt vagyok veled.”
És megfogták egymás kezét.